Bölcseleti istenérvek

Felhasználó értékelés

Star InactiveStar InactiveStar InactiveStar InactiveStar Inactive
 

Miért hiszünk? Ezzel a témával foglalkozunk már jó ideje itt a vasárnapi iskolában. A mai napon megnézzük az istenérvek 3. körét, a bölcseleti istenérveket, és ezzel végére érünk az általános istenérveknek. Nem mintha nem lehetne még találni számtalan más érvet is, mely egyértelműen igazolja, hogy Isten, noha közvetlenül nem látható, mégis létezik, Ő a világ Teremtője, és az Ő istensége az Ő alkotásainak értelmes vizsgálata lévén meglátható. Ezek a bizonyítékok mind az általános kijelentés, a világ egy-egy jelenségének, vagy éppen egészének vizsgálatából erednek, és arra elegendőek csak, hogy kimutassák: léteznie kell egy világ felett álló személyes Istennek, aki létrehozta mindezeket. Nem lehet azonban általuk személyes kapcsolatba kerülni Istennel.

Miért venné azonban a kezébe a Bibliát olyasvalaki, aki kételkedik abban, hogy Isten egyáltalán létezik? Hiszen akkor számára ez csak egy könyv a sok közül, melyet emberek írtak, melynek semmi kényszerítő ereje nincs a számára. Ha viszont Isten létezik, aki személyes, és minket is személyiséggel teremtett, akkor jó eséllyel üzenete is van a számunkra, különben miért teremtett volna minket olyanra, hogy megérthessünk üzeneteket? Akkor már lehet arról beszélni, melyik üzenet származik Istentől, és melyik nem és miért.

Ma tehát a létezés általános jellegzetességeinek vizsgálatából származó, ún. bölcseleti istenérveket fogjuk szemügyre venni.

 

 

Nem nagyon szeretem azt a szót, hogy „bölcselet”, mert gyakran csak okoskodást jelent. Gyakran mondják, hogy amikor valaki „filozofálgat”, akkor a valóságtól elrugaszkodva csak játszik a gondolatokkal. És a világi filozófia és filozófusok nagyon gyakran tényleg ezt teszik.

 

Egy jó módszer egy filozófiai, bölcseleti nézet megítélésére, hogy lehet-e az alapján élni? Akik hangoztatják az adott felfogást, azok valóban a szerint is élnek? Rendszerint nem ez a helyzet, amire ékes példa például a posztmodernizmus „mindenki számára az igaz amit igaznak tart” felfogása. Ha egy vonat 6 órakor indul, és én fél hétkor érkezem meg az állomásra, akkor mit sem változtat azon, hogy a vonat már elment, hogy én azt tartottam igaznak, hogy fél hétkor fog indulni.

 

Rengeteg tetszetősnek hangzó filozófiai nézet is létezik még e mellett, amelyek az elme számára érdekesnek tűnnek, de a gyakorlati életben hasznavehetetlenek. Úgy nevezem őket, hogy nyalóka-filozófiák. Édesek a nyelvnek, jólesik szopogatni őket, de a test számára semmiféle haszonnal, értékes tápanyaggal nem szolgálnak, sőt inkább rongálják azt. Az „Univerzum rezgései”, a „vonzás törvénye” is ilyen nyalóka-filozófiák.

 

A gondolkodási képességünk Istentől van. Azért kaptuk, hogy használjuk. Elsősorban arra, hogy megértsük általa az Isten által biztosított lehetőségekhez képest, hogy kicsoda Isten.

 

Pál azonban figyelmeztet, hogy helyesen használjuk ezt a képességet:

(Róm 12:3) Mert a nekem adott kegyelem által mondom mindenkinek közöttetek, hogy feljebb ne bölcselkedjék, mint ahogy kell bölcselkedni; hanem józanon bölcselkedjék, amint az Isten adta kinek-kinek a hit mértékét.

Mivel a bűneset az ember egész lényét érintette, így a gondolkodás is helytelen irányt vett. Azt az eszközt, melynek segítségével megtalálhatjuk Istent, az emberiség ellentétes célra kezdte használni: hogy tagadja vele Istent.

 

A megtérés ezért a gondolkodás megváltoztatása: a helytelen irányú gondolkodásunkat újra Istenre irányítjuk.

 

Amikor tehát mi bölcseleti vagy gondolkodásbeli istenérvekről beszélünk, akkor elménket ennek a helyes célnak, Isten ismeretének a vizsgálatára használjuk.

III. A bölcseleti istenérvek

A bölcseleti istenérvek – ellentétben az erkölcsi és fizikai istenérvekkel – nem egyedi jelenségekből, pl. az ember belső világából vagy a fizikai világ egyes jellemzőiből, hanem a lét legáltalánosabb sajátosságaiból indulnak ki és így bizonyító erejük is a legáltalánosabb és legkényszerítőbb.

A bölcseleti istenérvek a metafizika, vagyis a valóság átfogó tanulmányozásából levont következtetések.

Viszont ezért elmélyültebb gondolkodást és odafigyelést igényel a megértésük.

 

Készek vagytok rá, hogy megnézzünk közülük néhányat?

A világtani (kozmológiai) istenérv

(P1) Minden ami létezik, az vagy önmagától létezik, vagy származott valahonnan. Magyarul vagy VAN, vagy LÉTREJÖTT.

(P2) ez a világ nem önmagában bírja létének végső alapját vagyis, nem lehet magától.

K: Tehát, kell lenni egy Istennek, aki alkotta.

Általában a legegyszerűbb dolgokat a legnehezebb megmagyarázni. Ugyanis ami magától értetődő, az éppen ezért nem is szorul bizonyításra. Ha mégis bizonyítani akarjuk, akkor azt rendszerint csak meglehetősen bonyolult módon lehet megtenni. Vegyük pl azt az elvet, hogy két dolog ami, különbözik egymástól, az nem lehet azonos. Az A nem egyenlő nem A-val. Ez magától értetődő. De ha bizonyítani szeretnénk, hogyan lehet ezt megtenni?

 

Órákat gondolkodtam rajta, hogyan lehetne ezt a kozmológiai istenérvet, amely valójában eléggé egyértelmű, egyszerűen elmagyarázni. A bizonyítását ugyanis, amit olvastam, és is csak többszöri olvasásra tudtam átlátni, tehát nem várható, hogy első hallásra itt mindenki megértse. Ezért úgy döntöttem, hogy mellőzöm a részletes bizonyítást és csak az alapelveket ismertetem róla.

(P1) Minden ami létezik, az vagy önmagától létezik, vagy származott valahonnan.

Bármi, ami létezik, két okból létezhet. Az egyik, hogy a létét önmagában bírja, azaz sohasem jött létre, mert mindig is létezett. A másik, hogy a létét egy másik létezőtől kapta.

Ha valami önmagától létezik, akkor ez azt jelenti, hogy létezése szükségserű. Ha valamiről azt mondjuk, hogy önmagától létezik, nem jött létre sohasem, akkor szükséges, hogy az öröktől fogva mindig is létezzen, vagyis soha nem jöhetett létre.

Ezen a világon minden összetett dolog, amit látunk, létrejött vagy létrehozták valamikor, nem létezik öröktől fogva.

Mivel a világ létezik, ezért kell lennie egy végső oknak, amely a létét önmagában bírja, amitől minden más kapta a létezését, mert egy végtelen lánc nem képzelhető el. Kell egy kiinduló pont, ahonnan minden elkezdődött. A végső ok tehát olyasmi, aminek szükségképpen léteznie kell.

Tehát amikor ezt a végső okot keressük, meg kell néznünk, hogy amit találunk, az önmagától létezik-e, vagy mástól kapta a létezését?

(P2) ez a világ nem önmagában bírja létének végső alapját vagyis, nem lehet magától.

Az érvelés onnan indul ki, hogy ezen a látható és emberi világon semmi sincs, ami szükségképpen létezne, hanem minden valami mástól kapta a létét..

Az világos, hogy az olyan összetett dolgok, mint az ember, az élővilág bármely tagja, de az élettelen dolgok is, mint akár a Föld, a Nap, bármely égitest nem szükségképpen létezik, hanem létrejöttek, tehát valami mástól kapták a létüket. A világ nagyon jól meglenne ezek közül bármelyik nélkül is.

A kérdés az, hogy ezek fizikai alkotórészei, az elemi részecskék, vagyis az anyag vajon olyan dolgok-e, melyek a létezésüket önmagukban bírják?

Magyarul, az anyag a végső ok, amely önmagában létezik, amelytől minden más származik, vagy valami mást kell keresnünk?

Vizsgáljuk meg, hogy az anyag létezhet-e önmagától fogva.

Az anyag kémiai elemekből épül fel, mint arany, szén, hidrogén stb. Ezen elemek protonokból, neutronokból, elektronokból és egyéb elemi részecskékből állnak. A tudósok úgy gondolják, hogy még ezek is tovább bonthatók pl. kvarkokra és egyebekre. Teljesen mindegy azonban, hogy meddig megyünk vissza, a lényeg az, hogy ezek az elemi részecskék mennyisége meghatározott. Az anyag energiává alakulhat, de sem anyag, sem energia nem keletkezhet. Az Univerzum anyag és energiamennyisége egy meghatározott értéket képvisel, ami nem végtelen.

A lényeg a számunkra az, hogy ha az anyag bármely formája a létet önmagában bírja, akkor miért csak annyi létezik belőle, amennyi, miért nem több vagy kevesebb?

Értitek ezt a dilemmát? Az összetett anyag nem bírja a létezését önmagában, tehát akkor alkotórészeinek kell a létet önmagukban bírniuk. Ha viszont az így van, akkor miért csak x darab elemi részecske létezik? Miért nem x+1? Hiszen ha az x részecske önmagától fogva létezik, akkor az x+1-nek is önmagától fogva léteznie kell. Hiszen ami önmagától fogva létezik, akkor annak szükséges is, hogy létezzen. Mi az oka, hogy x részecske létezik, de az x+1. már nem?

Akármennyi anyag is létezik azonban, fel lehetne még tételezni többet is annál, amelyek pedig nem léteznek. Így aztán az anyag nem lehet az, ami a létezését önmagában bírja, nem lehet tehát a lét végső oka.

Világos ez eddig? Szóltam, hogy erősen oda kell figyelni ezekre a gondolatmenetekre.

Van aztán még nagyon sok olyan dolog is, ami nem vezethető vissza anyagi eredetre. Itt van pl. a gondolkodás, a gondolat, az ész maga, a lélek, az életkedv. De még ha mellőzzük is a szellemi lélek létezését, kétségtelen, hogy ezek a létező dolgok a létnek olyan megjelenései, amelyek valamikor nem voltak és éppen egykori nemlétezésükkel bizonyítják, hogy nem okvetlen szükségszerűséggel léteznek.

 

Tehát ez a világ nem lehet magától.

Fenn áll tehát az a nagy tény, hogy mivel a világ létezik, anélkül teszi ezt, hogy bármely összetevője önmagában bírná a létezését. Ebből pedig az következik, hogy az egész anyagi világ, amely elemi részecskékből épül fel, nem belső logikai szükségszerűséggel létezik.

Tehát az egész anyagi világ nem lehet magától, nem önmagától létezik.

Mert önmagától csak az létezik, ami a létezésnek végső alapját önmagában, a mivoltában, fogalmában bírja, önmagában bírni létének végső alapját, annyi, mint: belső szükségszerűséggel létezni, úgyhogy az illető dolgok lényegével, fogalmával ellenkeznék, hogy ne létezzék, éppúgy, mint ahogy az ,,egész”-nek már a fogalmával ellenkezik, hogy önmagának „része” legyen. Ha valami önmagában bírja létének alapját, azaz ha önmaga erejéből létezik, ez annyit jelent, hogy olyan valami, aminek fogalmával együtt adva van már a létezése is, azaz: ami fogalmi szükségszerűséggel létezik, aminél tehát belső ellentmondás volna, ha nem létezne. Ez pedig sem az egész körülöttünk s bennük élő világ egészéről, sem annak egyes részeiről, a legutolsó, legapróbb atomról sem mondható el.

K: Vagyis, kell Istennek lenni, aki ennek a világnak létet adott.

Ami van és nem önmagától való, annak mástól kell erednie. Ha csakugyan létezik, más valamiben vagy valakiben kell létének okával bírnia.

Ha ez a toll itt van és nem önmagától került ide: akkor ide tette valaki.

Ha valami van, ami nem okvetlenül és belső szükségszerűségből van, azt valakinek meg kellett alkotnia. Ha nem bírja létének belső alapját önmagában, akkor másban kell bírja azt a végső létalapot, azaz: teremtettnek kell lennie.

Semmi sem használ itt az okok „végtelen láncolatára” hivatkozni. Mert akkor is kell lenni egy kiinduló pontnak, egy legfőbb oknak, különben az egész sorozat el sem kezdődhetett. Hosszabbítsuk meg a patakot, ezzel még nem teremtjük meg a forrást.

A világ tehát: teremtett dolog. Akkor azonban van Teremtő is. Mert a Teremtő az az egyetlen elgondolható végok, amely a világot semmiből megalkothatta.

(Itt mindegy most, hogy milyen időben alkotta, hogy egyáltalán időben vagy öröktől fogva alkotta-e, de megalkotta, az bizonyos; mert másképp bölcseletileg nem érthető, hogy most van, holott nem önmagától, nem okvetlenül é benső szükséggel van.)

Ha azonban van Teremtő és végső ok: ez az ok nem lehet tökéletlenebb annál, amit alkotott. Márpedig nemcsak anyagot alkotott, hanem gondolkodni tudó lényeket is. Tehát önmagának is gondolkodó lénynek kell lennie; neki is kell bírnia a gondolkodás erejével, ha azt mással közölni tudta. De másodszor azért is értelmes és szabad akaratú lénynek kell lennie, mert mint láttuk, egyetlenegy e világi dolog sincs, amely szükségszerűen létezne. A sok millió és trillió és elemi részecske közül, amely egyenlőképpen létezhetne, valakinek szabadon kellett elhatároznia, hogy mennyit alkot meg. A szabadon választó és teremtő lény tehát csak értelmes lény lehet, mert a szabad választás képességének fogalmi előfeltétele az értelmesség.

Tehát a dolgok végső oka és teremtője egy gondolkodó, azaz értelmes, személyes és szabad akaratú, világfeletti lény. Azonban éppen ezt nevezzük Istennek.

Van tehát Isten.

 

Az ontológiai (lételméleti) istenérv

A legismertebb ontológiai1 istenérvet Canterburyi Anzelm (1033–1109) állította fel. Lényege a következő:

A) Bármely felnőtt, szellemileg egészséges ember, amikor Istenre gondol, olyan fogalomra gondol, amelynél nagyobb nem gondolható. Magyarul az Isten szó jelentése: aminél/akinél nincs nagyobb. Ebben a fogalomban pedig egyetértés van.

Mág az olyan népek is, akik több istenben hisznek, vagy akiknél isten valamuféle személytelen erő, vagy világtörvény, amikor ere gondolnak, akkor úgy teszik ezt, hogy ennél nagyobb dolog nem létezik.

Akár tagadja valaki Istent, akár hisz benne, akár közömbös, amikor Istenre gondol, akkor olyan fogalomra gondol, amelynél nagyobb nem képzelhető el. Csak akkor tudja valaki tagadni Istent, ha tudatában van annak, hogy mi az, amit tagad.

Tehát még egyszer: az „isten” szó fogalmi meghatározása, jelentése, ez: aminél nagyobb nem gondolható. Istennek legalább akkorának, vagy nagyobbnak kell lenni, mint az Univerzum, ennél nagyobbat pedig senki sem tud gondolni. Ha az Univerzum végtelen (nem az), Istennek akkor is nagyobbnak kell lenni nála.

B) Mivel a valóságosan létező dolgok mindig nagyobbak, mint a csak gondolatban létezők (pl: a valóságosan birtokomban lévő 1 millió Ft, több, mint a csak gondolataimban megjelenő), ezért a valóságosan létező Isten nagyobb, mint a csak gondolataimban létező. (Ezzel azonban Isten valóságos létezése még nincs bizonyítva)

C) Mivel a valóságos létezés nagyobb, mint a nem létezés, ezért fogalmi ellentmondásba keveredünk, ha azt állítjuk, hogy Isten „aminél semmi nagyobb nem gondolható” nem létezik, hiszen gondolható nála nagyobb: olyan, ami létezik. Következésképp Istennek valóságosan is léteznie kell.

Elismerem, ez nem a legkönnyebben, egy szempillantás alatt megérthető istenérv. Bizony, gondolkozni kell rajta, hogy megérthessük. Mértékadó gondolkodók szerint azonban ez egy jó érv, vagyis igazat állít, nehezen érthetősége ellenére is.

Ellenvetések

Talán ez az egyik legtöbbet támadott istenérv. A legtöbben Kant-ra szoktak hivatkozni, mint aki megcáfolta ezt az érvet. Kant magának az emberi gondolkodásnak az ítélőképességét kérdőjelezi meg, tehát azt állítja, hogy amit az ember gondol, arról nem állítható, hogy bármiféleképpen összhangban van a valósággal. Mi viszont fentebb Kant egész filozófiai rendszeréről kimutattuk, hogy ellentmondásos, ezért Kanttal a továbbiakban nem is érdekes foglalkozni.

Nem csorbítja ezt az érvet, hogy a különböző emberek és népek nem mind a bibliai személyes Istent értik istenfogalmuk alatt. A közmegegyezésből folyó istenérnél már volt róla szó, hogy a különböző népek között egy felsőbb hatalom létezéséről, „melynél nagyobb nem gondolható” van általános ismeret, míg ennek milyenségében már nagyon eltérő vélekedések vannak. Ezzel az érvvel most nem konkrétan a Biblia Istenének létezését akarjuk bizonyítani, hanem általában Istennét. Természetesen nincs többféle Isten, hanem csak egy, aki három személyben létezik. Ennek bizonyítására a későbbiekben kerül majd sor.

A legtöbben az A) pontban foglaltak alapján próbálják cáfolni az érvet, mondván, hogy ebbe bármi behelyettesíthető, így tehát bárminek a létezését be lehetne bizonyítani. Ez az ellenvetés azonban téves.

Például, mindenki el tudja képzelni az erdei manók létezését. Anzelm érvelését azonban nem lehet az erdei manókra, sem semmi másra Istenen kívül alkalmazni. Ugyanis, míg Istenre érvényes a „nála nagyobb nem gondolható” meghatározás, addig a manókra, és más egyebekre nem. Nem keveredünk tehát ellentmondásba, ha azt állítjuk, hogy „erdei manók nem léteznek” (C pont), ugyanis nem állítottuk, hogy „az erdei manóknál nagyobb nem gondolható”. A valóságban létező erdei manók ugyan valóban nagyobbak lennének, mint a képzeletben létezők, de hozzájuk nem kapcsolódik az Istentől viszont elidegeníthetetlen jellemző, hogy nincs nála nagyobb. A manókkal szemben tehát nem áll az a következtetés, hogy, a manóknak valóságosan is létezniük kell. Anzelm érve alapján tehát senki, aki elképzeli, hogy van 1 millió forint a zsebében, ne kezdjen el kotorászni abban, hiszen a dolgok nem attól léteznek, hogy elképzeljük őket. Ez a gondolatmenet csakis Istenre alkalmazható. Akik ezt az ellenvetést alkalmazzák, azok tévesen azt hiszik, hogy az istenérv a B) pontban van kimondva, pedig nem. Szükséges hozzá a C) pont is.

Érdekes gondolat, és érdemes megfontolni, hogy mi okozza azt, hogy az „Isten = aki nagyobb mindennél” fogalom minden emberben egyformán jelen van. Sokan vannak, akik foggal-körömmel igyekeznek tagadni Istent, de még ők is értik, hogy mit jelent az, hogy „Isten”. Úgy tűnik, hogy a Teremtő minden emberbe beleültette önnön létezésének ismeretét, melyet azonban büszkeségből sokan tagadni próbálnak. Ahogy Pál írta:

(Róm 1:19) Mert ami az Isten felől tudható nyilván van ő bennük; mert az Isten megjelentette nekik:

(Róm 1:28) És amiképpen nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretükben megtartsák, azonképpen oda adta őket az Isten méltatlan gondolkozásra, hogy illetlen dolgokat cselekedjenek;

Egy hibája az ontológiai istenérvnek, hogy bár helytálló, még sem igazán meggyőző erejű. Én még senkiről sem hallottam legalábbis, aki ennek hatására megtért volna. Nem javaslom tehát, ha valaki evangelizálni indul, hogy éppen ezzel az érveléssel kezdje meggyőzni az embereket.

 

Az egységelvi (henologikus) istenérv

A) létezés végső oka csak végtelen tökéletességű, egyetlen, önmagától létező lény lehet.

B) Mivel ez a világ véges és tökéletlen dolgok összessége, kell lennie egy az A) pontban feltételezett végtelen tökéletességű lénynek, Aki létrehozta azt.

Amikor a világ végső okát keressük, aki képes volt azt létrehozni, fel kell ismernünk több olyan tulajdonságot, melyek nélkül nem lehetne erre képes.

Ilyenek a Mindenhatóság (mindent megtehet, amit csak akar, hatalmát semmi nem korlátozhatja), és az, hogy nagyobbnak kell lennie minden másnál. Semmi nem lehet kisebb, mint az alkotása.

 

Mindez azt jelenti, hogy Isten csak EGY lehet. Ha több lenne belőle, akkor nem lenne Mindenható (ugyanis a többi isten hatalma korlátozhatná az övét), és nem lenne nagyobb minden másnál, hiszen lenne több hozzá hasonló létező is. (Ha van két vagy több egyforma golyónk, akkor nem mondhatjuk egyikre sem, hogy az a legnagyobb).

Ugyanígy, ha azt mondjuk, hogy több isten van, és mindegyik végtelenül tökéletes, ez ellentmondás. Ahogy két ember sem tartózkodhat egyszerre fizikailag ugyanazon a helyen (a térnek ugyanazon részében), így a tökéletességet sem birtokolhatja több lény is egyszerre.

Ebben az esetben a teljes tökéletességet (mely tovább már nem tökéletesíthető), meg kellene osszák egymás között. Ha így lenne, nem lenne egyik isten sem tökéletes, mert az a tökéletesség, ami az egyikben megvan, hiányozna a másikból: mivel annál van és nem ennél. Így aztán egyikük sem lenne tökéletes. Ahogyan egy országnak nem lehet egyszerre két teljhatalommal rendelkező uralkodója (mert akkor egyik sem volna teljhatalmú), úgy a teljes tökéletességet sem birtokolhatja egynél több lény egyszerre.

Ha azt mondjuk, hogy külön-külön nem tökéletesek ugyan, de együtt azok, akkor az azt a problémát veti fel, hogy mivel egyikük sem tökéletes, nem létezhet egyikük sem önmagától. Egy önmagától létező lénynek a létet, mint tőle elidegeníthetetlen jellemzőt önmagában kell birtokolnia, különben nem létezhetne létrehozó ok nélkül, önmagától.

Neki a létező tökéletességek összességét birtokolnia kell. Az egyik ilyen tökéletesség a létezés maga, melyet vagy birtokol egy egyed, vagy nem. Ha nem birtokolja teljesen, hanem mással is meg kell azt osztania, akkor az nem az övé egyáltalán. Mindebből a valóban nem egyszerű okfejtésből azt következik, hogy egy önmagában, kezdő ok nélkül létező lény szükségszerűen csak EGY lehet. Több isten nem létezhet egyszerre önmagában.

(E következtetést nem csorbítja a bibliai Szentháromság tana, mert itt nem három külön Istenről van szó, hanem csak egyről, akinek három személye van.)

 

Még egyszer tehát:

Isten azért Isten, mert önmagától létezik, őt nem hozta létre semmi.

Egy önmagában létező lénynek az alábbi három ismérvvel rendelkeznie kell:

  1. 1) Végtelenül tökéletesnek kell lennie (ha nem végtelenül tökéletes létezők (egyszerűbben: tökéletlenségek) is létezhetnének önmaguktól fogva, akkor végtelen számú ilyen létezőnek kellene lennie, mert semmi nem indokolja, hogy ne létezzenek. Ha akár 1 db elemi részecske is létezik önmagától, akkor 2, 3…n db-nak is léteznie kellene (tehát végtelen számúnak). Mivel tudjuk, hogy az anyag mennyisége nem végtelen, hanem véges, ezért ebből az is következik, hogy az anyag nem létezik önmagától, nem végtelenül tökéletes, következésképpen egy másik, végtelen tökéletes létezőtől kellett kapnia a létét, aki pont annyit hozott létre belőle, amennyi van. Az anyag- és energia-megmaradás törvénye szerint pedig az anyag mennyisége annyi, amennyi. Sohasem változik.)

  2. 2) Léteznie kell (végtelenül tökéletes lény nem létezhet ’nemlétező’ állapotban, mert a létezés tökéletesebb, mint a nemlétezés)

  3. 3) Egyedinek kell lennie (ő legyen, és senki más)

Csak olyan lényből létezhet több egyed, amely nem végtelenül tökéletes, nem létezik önmagától fogva, és így nem egyedi „példány’.

Ha több isten létezne, akkor azok nem lehetnek végtelenül tökéletesek. Nem létezhetnek öröktől fogva önmaguktól, hanem mástól kellett, hogy kapják a létüket. Mivel már ők is csak okozatok, nem lehetnek végső okai a világnak. Így tehát leszögezhetjük azt, hogy a többisten-hit gondolatilag is téves.

 

Összegezve: Az Univerzum, amelyben élünk, létezik. Ha spontán alakult ki, akkor nincs szükség (és nem is magyarázható meg) sem egy Teremtő, sem sok isten létezése.

Ha viszont egy intelligencia hozta létre, akkor ennek az intelligenciánk végtelen hatalmú Teremtő erőnek kellett lennie, aki a személyes, egyetlen Isten.

Az eszmetani istenérv

A) Az igazság fogalma valami olyan adott dolog, amely független az embertől és független minden e világi dologtól és mégis reális valami.

B) Ennek alapja csak az önmagában fennálló végtelen Igazság lehet, s ez nem lehet más, mint Isten.

 

Én most itt csak az igazságról szóló bizonyítást idézem, mintegy megerősítve, amit az Igazság természetéről már korábban írtam.

A) Az igazság reális s az embertől és ettől a világtól független valami.

1. Az igazság birodalma nem függ a mi értelmünktől. Sőt a mi értelmünk csak felfedezi, megismeri, magáévá teszi az igazságot. Ez tehát megvan, mielőtt megismertük, mielőtt elgondoltuk. A dolgok igazak, azaz önlényegükkel egyezők; bennük a lét nagy törvényei (ellentmondás elve, elégséges alap elve stb.) érvényesülnek, még mielőtt rájuk gondolunk, sőt érvényesülnek akkor is, ha sohasem gondolunk rájuk. Sőt ha mi emberek nem is lennénk a világon, ezek az igazságok megvolnának; az egész akkor is nagyobb volna a résznél, a háromszög szögeinek összege akkor is 180 fok lenne, a kétszerkettő akkor is négy volna stb. Az igazság birodalma tehát az emberi megismeréstől, az embertől független: előbb volt meg, és az embernek felette áll. Nem az igazság igazodik az emberhez, hanem az embernek kell az igazsághoz igazodnia. Az igazság oly hatalom, amelynek az emberi értelem önkéntelenül behódol; minden ember értelme egyaránt; az igazság parancsol az embernek és bosszút áll, ha nem követjük. A nyilvánvaló igazság fényével szemben az ember tehetetlen; ellenállhatatlan erővel kényszeríti az értelmet az elismerésre. Leküzdhetetlen világossággal látjuk és tudjuk, hogy bármiféle értelem van a világon, ha végtelenül felette áll is az emberi értelemnek, az igazságot annak is minden körülmények között el kell fogadnia. Az igazság szuverén úr a megismerés birodalmában.

Ha erre azt mondod: az értelem voltaképp csak önmaga előtt hódol meg, mert úgy van berendezve, hogy az igazságot felismerje és az a természete, hogy az igazságot keresse és tükrözze. Erre a válaszom ez: éppen ezt állítom én is: az igazság az értelemnek a tárgya, de tőle független tárgya; az értelem csak reprodukál, csak befogad, csak visszatükröz, de hogy ezt tehesse, tőle függetlenül ott kell lennie annak, amit reprodukál, befogad és visszatükröz, és ez a tőle független igazság. A kétszerkettő nem azért valóban négy, mert én így gondolom el, vagy mert az emberek általánosságban így gondolják el, hanem azért vagyok kénytelen a kétszerkettőt négynek mondani, mert a kétszerkettő valóban négy és akkor is négy volna, ha én és akár az egész világ mást mondana.

2. Még jelentősebb dolog, hogy nemcsak a megismerés, hanem maga a lét, az egész való világ az igazság törvényeinek hódol. Az egész világ alá van vetve a lét nagy igazságainak, és törvényeinek, az ellentmondás elvének, az okság elvének, a matematikai igazságoknak. Semmi sem történhetik a világon másképp, mint e törvények szerint. Nemcsak idáig nem fordult elő, hogy valamely kör szögletes legyen, hogy valamely egésznél nagyobb legyen a tulajdon része, hanem a jövőben is kizárt dolog, hogy valami másképp történjék, mint az igazság örök elvei szerint. A kör sohasem lesz négyszögletű, négy csillag összevéve sohasem lesz öt. Lehetetlen, hogy valaha és bárhol is valami elégséges alap nélkül történjék, hogy valami ilyen és ugyanakkor ugyanabból a szempontból nem ilyen is legyen stb...

Tudjuk, érezzük: a leghatalmasabb erő, a mindenható hatalom (ha van) sem vonhatja ki magát az igazság törvényei alól; mindenható erő sem teheti, hogy a gömb kocka alakúvá legyen, az okozat tökéletesebb legyen az oknál stb…

Az igazságnak, az igazság törvényeinek ez a hatalma kétségtelenül független minden emberi megismeréstől: a matematikai igazságok pl. akkor is igazságok volnának és kormányoznák a világot, ha soha ember matematikával nem foglalkozott és ezeket a törvényeket fel nem fedezte volna.

Az igazságnak ezt az óriási hatalmát, általánosságát, változhatatlanságát mi emberek önmagától értetődőnek tekintjük és nem is csodálkozunk rajta. Éppen azért, mert az igazság hatalmát olyan nagynak s magától értetődőnek találjuk. De azért mégis figyelemre méltó ez, és ami fő: ennek is elégséges alapjának kell lennie. Mi teszi azt, hogy van igazság akkor is, ha azt ember soha végig nem gondolja, fel nem ismeri? Mi teszi azt, hogy ez az igazság mindig és mindenre nézve azonos érvényű, hogy még egy mindenható elme és mindenható akarat sem tehet vele szemben kivételt? Mi teszi azt, hogy a kétszer-kettő négy maradna akkor is, ha soha ember nem volna a világon, sőt akkor is, ha a világ egyáltalán nem is volna? Vajon akkor már öt is lehetne a kétszerkettő? Ugye, nem! Miért nem?

B) Az igazságnak ez a mindentől független realitása és hatalma egy végtelen lényre, mint ős Igazságra utal.

Az igazságnak ez a hatalma, amely minden megismerésen és minden lényen uralkodik, kell, hogy valamiben gyökerezzék, valamiben elégséges alapot találjon. Mi ez a gyökér és mi ez az elégséges alap? Ez a kérdés annál fontosabb, mert az igazság, mint ilyen, fizikailag nem is létezik, tehát reális, fizikai hatóerővel sem bírhat. Az igazság az eszmei világhoz tartozik, nem a fizikai valóságok birodalmához.

A lét nagy törvényei, a lét alapigazságai csak kifejezői a dolgok lényegi jegyeinek és ezek viszonylatainak, amelyek magukban véve csak eszmék, csak lehetőségek, csak elvontságok. A valóságos létezés nincs szükségképp benne ezekben a jegyekben, csak hozzájuk járul. Az ember érzéki és eszes lény és az „érzéki” és „eszes” lény fogalmából következtetéseket vonok le: „tehát az ember érez”, „tehát az ember gondolkozik”: ezek oly igazságok, amelyek magukban véve nem szükségképp létezők is: a pusztán lehetséges emberről is áll, hogy „érző” és „gondolkodó” lény, mert ez az „ember” fogalmából következik, nem a létezéséből. Azonban a puszta eszmei lét, a puszta elvontság, a puszta lehetőség magában nem lehetne ilyen erős hatással a megismerésre is, a létre is, mert magában fizikailag egyenlő a semmivel.

Elégséges alappal az elvont igazság hatalma és tényleges hatóereje csak úgy bírhat, realitással az igazság csak úgy bírhat, ha egy valóságos, létező lényben gyökerezik, amely az igazságot, mint egy ősforrásban magában rejti és magából kisugározza, azaz, amely a megismerés és létezés egész óriási birodalmára az őbenne rejlő végtelen igazság erejét mint normát és szabályozót rákényszeríti. Kell tehát egy lénynek lennie, amely mint az igazság birodalma: maga is végtelenül nagy, örök, szükséges, változatlan, mindenütt jelenlévő és mindenható. Ez az Isten, mint fennálló igazság s minden igazságnak ősforrása és gyökere. S minden más „igazság” csak azért van, csak azért reális hatalom és csak azért uralkodik a világon s az emberi értelmen, mert az ő végtelen tökéletességének kisugárzása. Igaz az, ami az Isten lényegével, emberileg szólva, belső összhangjával és rendezettségével egyezik; hamis, ami a benne élő örök igazsággal ellentétben áll.

Hasonlat.

Hogy ezt az elvont gondolatmenetet némileg érzékeltessük, ezt a hasonlatot használjuk: ha vasúti rendszerben bizonyos elvek és szabályok minden vasúti berendezésen egységesen vonulnak végig, pl. minden vágány, minden sín, minden hivatali berendezés egy bizonyos közös jegyet visel magán, minden díjszabás egyenlő és arányos (pl. 100 km-nyi) távolságra az I. osztályos gyorsvonat jegy x forintba kerül, tekintet nélkül arra, hogy Budapest Keleti pályaudvaron váltom-e meg jegyemet, vagy Pécsett, esetleg Nagykanizsán: akkor kell lenni valami főirodának, kell lenni egy igazgatóságnak, amely ezeket a dolgokat így berendezte és intézi. Nem mondhatom, hogy a díjszabás egyenletessége egyszerűen a „tarifa” egységéből származik, mert a „tarifa” mint ilyen, absztrakt dolog; a tarifa érvénye éppen abból ered, hogy van valami fizikai valóság, valamely személy vagy valamely személyek, akik ezt a tarifát megállapították, és annak végrehajtását gyakorolják és ellenőrzik.

Más példa: csatát nem lehet puszta „hadászattal” vezetni és megnyerni. A hadművészet csak elvont fogalom. Kell, hogy a hadművészetet valaki fizikailag is képviselje: a hadvezér vagy a vezérkar. Nem a „zene” az, ami játszik, hanem végeredményben zenész is kell oda, aki a zenét csinálja, a zenét képviseli stb.

Hasonlóképp nem elég, ha van igazság, amely az embertől és az egész világtól független: hanem kell lennie valaminek, vagy valakinek, aki az igazságnak fizikai megállapítója és fenntartója.

 

Összefoglalás

Íme az Isten létének sokszoros, egyenként és egymástól függetlenül is bizonyító érve, amelyek közül egyetlenegy is elegendő volna az istenhit teljes értékű tudományos igazolására.

 

Külön istenbizonyító érv továbbá maga Krisztus, az ő történeti személye, emberfeletti jelleme és bölcsessége, csodái és feltámadása, melyek mind mindmegannyi tanúságai az ő leghatározottabban hangoztatott Isten-tanának. Eddig csupán a természetes józan észből következő istenérvekkel foglalkoztunk.

Jövő héten húsvét miatt nem lesz vasárnapi iskola, de utána meg fogjuk nézni a a legnagyobb istenbizonyító érvet: Jézus Krisztus személyét.

 

Végül egy idézet attól a szerzőtől, akinek írásaiból a legtöbbet merítettem ehhez a témához:

Ha az eddig vizsgált érveket nem is gondolja végig minden ember, mégis értelmének szavát követve, rájön az Isten létére. A hitetlenség csak ott kezdődik, ahol az ember az Isten gondolatát kényelmetlennek kezdi érezni; ahol a lelkiismeret szavát csak az örök Bíró létezésének tagadásával lehet ideig-óráig elhallgattatni, vagy ahol az emberi gőg és önteltség célul tűzi ki, hogy annak a létét kétségbe vonja, aki mellett az ember apró teremtmény csupán, nem öncél, nem öntörvénykező, nem istenség.

 

Mondhatja-e ez után valaki, hogy Isten létezése mellett nem szólnak jó érvek? Mondani mondhatja, de téved. Isten ad kellő alapot hozzá, hogy a szív meghozhassa döntését. A hitnek lehet, és kell is lennie józan megfontolásból építkező alapjainak.

Imádkozzunk, hogy minél több ember megtalálja azokat, és a sötétségből Isten világosságába lépjen át!

Hozzászólások   

#1 Máthé Péter 2013-10-09 05:07
Kedves Testvérem az Úrban !

Meg vannak a hanganyagok rengeteget hallgatom a "Hitvédelem" sorozatot és örülök,hogy megtaláltam írottan is.Kiváló anyag,kiváló magyarázat.Kösz önöm az Úrnak ,hogy vannak ilyen jó tanítók
Isten Veled
Péter

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Ki olvas minket

Jelenleg 47 vendég és 0 felhasználó van vonalban.