A materializmus és az evolúciós elmélet bölcseleti lehetetlensége

Felhasználó értékelés

Star ActiveStar ActiveStar ActiveStar InactiveStar Inactive
 
 

Részletek a „Hogy is van ez? Az élet fontos kérdéseinek nyomában” című könyvből

http://www.vanmaselet.hu/letoltes/Hogy_is_van_ez.pdf

 

A materialista tudomány álláspontja

„A tudósok fosszíliákat, DNS összehasonlítást, és számos tudományágban végzett kutatásokat használnak annak bizonyítására, hogy az evolúció most is tart.” - írja egy evolúciót népszerűsítő cikk. Ebben – de csak ebben - igaza is van.

A tudomány – természettudomány – mindenkor a posteriori, vagyis tapasztalati módszereket használ igazának bizonyítására. Az evolúciós elmélet ezen az úton is cáfolható, azonban rendkívül hosszadalmas minden részletkérdéssel külön foglalkozni. Vannak, akik ezt megteszik, és a keresők számára fellelhetők ezek a munkák.

Az evolúciós elmélet azonban a priori, azaz logikai, bölcseleti úton sokkal egyszerűbben cáfolható. Márpedig, ha valami logikailag képtelenség, akkor az a gyakorlati életben is képtelenség. Ha az örökmozgó (perpetuum mobile) képtelenség, akkor a világ összes Nobel díjas fizikusának részletekbe menő kutatásai sem tudják azt előállítani. 2x2 a felsőbb matematika művelőinek minden erőfeszítése ellenére sem lesz más, mint 4.

Amennyiben tehát a materializmus nem tudja bizonyítani azt az alaptételét, hogy az anyagi világon kívül nem létezik más, illetve az evolúciós paradigma bizonyos sarkalatos lépései logikailag lehetetlennek bizonyulnak, akkor a bizonyos részletkérdések tapasztalati úton (tehát tudományos vizsgálattal) történő elemzése mit sem használ.

 

A logikai és a tapasztalati úton levont következtetések természetesen nem mondhatnak ellent egymásnak, hiszen a valóság egy. Egy ember sem lehet szakértő minden tudományágban, hogy érdemben vitába szállhasson az egyes diszciplínák (tudományágak) részletkérdéseit vizsgáló tudósokkal. Azt azonban bármely gondolkodó ember megteheti, hogy kijelentse: ami logikailag lehetetlen, akkor annak gyakorlatilag is lehetetlennek kell lennie, bármennyire nagy és elismert koponya állítja is az ellenkezőkét. Nem vagyunk kompetensek hozzá, hogy vitázzunk egy sejtbiológussal a sejtek működéséről. Ha azonban a priori bizonyítjuk, hogy élettelenből nem származhat élő, akkor nem is kell értenünk sejt működésének minden részletét, hogy kijelenthessük: az élet nem alakulhatott ki spontán, semmiféle körülmények hatására sem.

Az a priori ítéletek cáfolatához tehát az ezek alapjául szolgáló bölcseleti, természetbölcseleti törvényeket kellene cáfolni, vagy bizonyítani, hogy a vizsgált dolgok nem esnek azok hatálya alá. Az örökmozgó kidolgozása előtt például cáfolni kellene az energia-megmaradás tételét.

Az evolúciós elmélet bizonyításához elsősorban cáfolni kellene az okság elvét. (És még sok mást is, de most hagyatkozzunk főképpen csak erre).

Az okság elve

A világ talán legjelentősebb rendező elve az ok-okozat törvénye, más néven a kauzalitás. Az energia-megmaradás és más törvények mellett, azokkal együtt működve meghatározza a világban lejátszódó, és lejátszódható folyamatokat. Magyarul semmi sem játszódhat le, ami ellentmond ezen törvényeknek.

Mindez a makrovilágban igaz. A mikrovilág, az elemi részecskék világára később még külön kitérek majd.

Magukat tudósoknak valló elmék mégis hajlamosak olyan kijelentéseket tenni, hogy bizonyos körülmények esetén - elméletileg - lehetséges eme törvények hatályának felfüggesztése. Korrekt hozzáállás az volna, hogyha egy elmélet ellentmond a sarkalatos törvényeknek, akkor azt az elméletet elvetnék. Amit azonban látunk az az, hogy az elméletnek maradnia KELL, inkább megpróbálják azt kivonni a neki ellentmondó törvények alól.

Tétel:

Az okság elve kimondja, hogy

a) Ami a világban létrejött, létrejön, annak mindennek oka van.

b) Az okozat pedig sohasem lehet több, mint az azt létrehozó ok, vagy okok összessége.

c) A „több” egyaránt jelent mennyiségi és minőségi többletet.

A minőségi többlet fogalmára később még visszatérünk.

A világ és az élet spontán kialakulása elméletének három sarkalatos pontjáról fogom bemutatni, hogy logikailag, tehát a priori: lehetetlen.

A logikus gondolkodás erejét kétségbevonó nézetek és cáfolatuk

A szubjektivista nézetet valló filozófusok, és különösen Kant kétségbe vonták az emberi megismerő képesség – a logika – létjogosultságát. Kant nézeteinek bírálatára még rátérek majd egy kérdés megválaszolásakor, itt csak a lényeget emelném ki. Kant három fő művében (Tiszta ész kritikája, Gyakorlati ész kritikája, Ítélőerő kritikája) azt próbálja szövevényes okfejtéssel bizonyítani, hogy az ember nem képes a priori ítéletek alkotására a külvilágról. Azt állítja, hogy csak az biztos, hogy én gondolkodom, de hogy ítéleteim a világ valóságával összhangban állnak-e (illetve ez a valóság létezik-e egyáltalán), vagy csak az elmémben léteznek, az nem biztos. Egyszerűbben fogalmazva: csak az biztos, hogy semmit sem tudok biztosan.

A cáfolata ennek egyszerűen ez: Kant nyilván az eszét, a logikus ítélőképességét használta fel, amikor ezeket a megállapításokat tette. Márpedig, ha logikusan semmit sem tudhatok biztosan, mi alapján állítja Kant, hogy az ő megállapítása – melyet szintén az eszével tett – igaz? A válasz az, hogy nem állíthatja. Azzal akarja bizonyítani egy dolog hamis voltát, amelyet magát is hamisnak tart. Ez pedig ellentmondás. „Ez az ellenmondás egymaga tönkreteszi Kantnak egész okoskodását. Mert vagy tud valamit az ész, vagy nem tud; ha tud, kár könyveket írni annak bizonyítására, hogy nem tud; ha pedig nem tud, akkor azt sem tudhatja, hogy semmit sem tud. Kant pedig a legnagyobb tudományos biztossággal, mint egyetlen lehetséges metafizikát, mint egyetlen biztos ismeretelméletet hirdeti a maga tanát1

Kant tehát egy olyan ügyészhez hasonlít, aki bemutat egy tanút, akiről azt állítja, hogy hamis tanú, majd erre a hamis tanúra alapozva akarja bizonyítani a vádat.

Hasonló ez az ismert paradoxonhoz: Minden krétai hazudik, mondja egy krétai. Ez egy olyan önellentmondást tartalmazó mondat, melyet nem lehet feloldani. Érdemes egy kicsit gondolkodni rajta, nem egyszerű a dolog!

A „minden krétai hazudik” állítás hazug, mert egy krétai mondta. Igaz viszont azért nem lehet, mert a „minden krétai”-ba ő is beletartozik, így nem mondhat igazat. Brrr...

Ehhez hasonló „az ész nem tudhat semmit biztosan, mondja az ész” kanti megállapítás. A logika ilyen módon való aláaknázásának kísérletét nyugodtan elvethetjük.

Három alapkérdés

Vizsgáljuk meg tehát a logika, vagyis a józanész felhasználásával a minket körülvevő világ három alapvető kérdését.

  1. Az univerzum kialakulása

  2. Az élet keletkezése

  3. Az ember személyessége


     

1) Az univerzum kialakulása

Hogyan jött létre a világegyetem, honnan származik a benne található anyag?

Három irányba indulhatunk el: (1) kezdetben nem volt semmi, vagy (2) létezett már minden anyag valamilyen ős formában (szingularitás) és az fejlődött tovább, vagy (3) valami, ami az anyagon kívüli létezik hozta létre világot. (Azért anyagon kívüli, mert önmagát semmi sem hozhatja létre, ez abszurdum volna).

(1) Az elsőt nyugodtan elvethetjük. Ha kezdetben semmi nem volt, akkor a semmi nem is hozhat létre semmit, tehát ma sem lenne semmi.

Ezzel gyakorlatilag bizonyítottuk az „örökkévaló létező” fogalmát, függetlenül attól, hogy mi az.

(2) A második lehetőség szerint az anyag (energia) valamilyen formában öröktől fogva létezik. Mindennek az ősoka tehát az anyag, pontosabban az energia. A kérdésünk most az, hogy az ok, ami a kezdeti ősállapotból létrehozta a mai világegyetemet, az az anyagban belül található, mint tőle elválaszthatatlan jelleg, vagy azon kívül.

Mivel ok nélkül semmi sem történhet, az anyag őse sem robbanhatott szét csak úgy „magától”, ha valamilyen ok nem kényszerítette erre.

Mivel a feltételezett ősrobbanás egy határozott időpillanatban bekövetkezett esemény kellett, hogy legyen, fel kell tételeznünk egy okot is, amely előidézte azt.

Ha az anyag ősében (nevezzük ezt szingularitásnak, ahogy manapság divatos) mindig is megvolt az a törvényszerűség, amely végül előidézte a robbanást, akkor annak fokozatos erősödést kellett, hogy mutasson, mígnem elérte a robbanáspontot.

Ha nem ilyen irreverzibilis, folyamatosan erősödő folyamat lett volna, amely végül is a robbanáshoz vezetett, akkor az volna a kérdés, hogy miért pont abban a pillanatban robbant fel, miért nem egy másikban? Ha a szingularitásnak belső sajátossága, hogy felrobban, akkor nem létezhetett soha úgymond fel-nem-robbant állapotban.

Egyre erősödő folyamatok azonban, melyek fokozatosan egyik állapotból a másik állapotba jutnak, nem létezhetnek végtelen idő óta, mert e változásoknak akkor már végtelen idővel ezelőtt be kellett volna fejeződniük.

Képzeljünk el, hogy egy épületet robbantással akarnak lebontani. A robbantómester tehát elhelyezi benne a robbantóanyagot a megfelelő helyekre. Ha azonban nem gondoskodik a robbanást beindító szerkezetről, az soha nem fog felrobbanni magától. Vagy időzítőt kell benne elhelyeznie – belső ok -, vagy távirányítással kell beindítani a robbanást – külső ok -, de kell hozzá egy indító ok. Persze a robbanás bekövetkezhet „véletlenül” is, a robbantók szándéka ellenére. Ez a véletlen azonban csak látszólagos. Azt jelenti, hogy a robbanás nem akkor következett be, amikor a robbantók szerették volna. Oka ebben az esetben is volt a detonációnak: egy „véletlen” szikra – melynek természetesen szintén volt valamely oka -, a robbanóanyag felhevülése, hibás szerelés, vagy valami más.

Noha a robbanószer anyagában (puskapor, trotil, TNT, nitroglicerin stb.) megvan a robbanás lehetősége, önmaguktól, nyugalomban mégsem robbannak fel. Gyakran találnak ma is, több évtizede a földben lévő világháborús bombákat, melyek nem robbantak fel, és bizonyára így is maradtak volna, ha meg nem találják őket.

Előhozták aztán egyesek a „pulzáló-világegyetem” elméletét, mely szerint az Univerzum anyaga majd egykor újra összehúzódik egy pontba, hogy aztán újra felrobbanhasson. Ennél aztán talán még Münchhausen báró meséinek is több tudományos értéke van! Teljesen szembemegy a természeti törvényekkel, hogy egy olyan világból, melynek minden aktív, mozgató energiája kimerült, egyszer csak újra erőkkel, energiákkal teli univerzum fejlődjék. De még ha ez igaz is volna: akkor is kérdés marad: honnan az anyag, amely „pulzál”, továbbá hogyan indult be ez a pulzálás?

Látott már valaki olyan robbanást, amely után a felrobbant elemek visszatértek önmagukba? Vannak, akiknek a legextrémebb mesék is megfelelők, ha azok megszabadítják őket Istentől.

Azt kell tehát mondjuk, hogy a szingularitáson belül, mint benső törvényszerűség, nem létezhetett ok, amely az ősrobbanást előidézte, annak mindenképpen kívülről kellett származnia.

Fel kell vetnünk azt a problémát is, hogy az anyagi világot szabályozó törvények, állandók (pl. az energia-megmaradás törvénye, a fény sebessége, az erős- és gyenge magerők mértéke, a gravitáció mértéke stb.) sem kapcsolhatók az anyaghoz. Az anyagra hatnak, de nem részei annak. Ezek származását szintén meg kellene magyaráznunk.

Folytassuk tehát ott, hogy ezek a külső törvényszerűségek honnan származnak? Ismét csak nem létezhetnek végtelen idők óta, mert akkor már végtelen ideje kellett volna az anyagra hatniuk, tehát minden folyamatnak már végtelen idő előtt be kellett volna, hogy fejeződjön. Így az ősrobbanásnak is már végtelen régen kellett volna, hogy történjen, nem a ma hangoztatott 13,7 milliárd éve. E törvények hatásának tehát el kellett kezdődnie egykor. De minek a hatására kezdődtek el? Egy korábbi törvényszerűség hatására? Hát az minek a hatására kezdődött el? Láthatjuk, hogy ez a fajta logika nem vezet eredményre, márpedig az eredmény, az Univerzum itt áll körülöttünk.

Ki kell mondjuk tehát, hogy a szingularitásban nem találhatunk okot, amely az ősrobbanást előidézhette volna, a szingularitáson (ősanyagon) kívül pedig semmi sincsen (a természettudományos világkép szerint), tehát az öröktől létező, tisztán anyagi (materiális) okot, mint a világ eredőjét logikai úton elvethetjük.

(3) Már csak egyetlen lehetőségünk maradt - a harmadik -, amely a világot létrehozta, amelynek kívül kell állnia az anyagon, és ez nem más, mint Isten. Istenben megvan az ok, amiért létrehozta (megteremtette) a világot, az életet és az embert. Ez pedig a Szeretet, melytől indítva adni akart önmagából, élettel és boldogsággal akarta megajándékozni teremtményeit. (Isten végső soron az ember kedvéért és számára teremtett mindent). Itt van tehát egy ok, mégpedig értelmes, törvényszerű ok!

Kezdettel bír ez az ok benne? Nem, ez öröktől fogva létezik benne.

Adódhat tehát egy ellenvetés: Istennel tulajdonképpen csak kitoltuk a kezdeti ok kérdését, hiszen ha Istenben van meg az első ok, és ez mindig is megvolt benne, jogosan kérdezhetik, hogy vajon miért nem teremtett meg mindent már végtelen idővel ezelőtt, miért éppen most?

A válaszom az, hogy Istenre a törvények nem külsőleg hatnak, hiszen Ő teremtette azokat is. Isten szuverén lény, akinek döntési szabadsága van akkor tenni a dolgokat, amikor akarja. Az anyag ezzel szemben nem rendelkezik efféle szuverenitással, rá a törvények mintegy diktátum hatnak, melyeknek semmiképpen sem állhat ellen. Ha azt kérdezed, honnan ered Istennek ez a szuverenitása, azt válaszolom, hogy jellegéből fakad. Úgy, mint a gömb saroknélkülisége vagy háromszög szögeinek 180 fokos összege.

Istennek azért kell léteznie, mert semmilyen más logikus magyarázat nem adható a világ fennállására.

Kimondhatjuk tehát, hogy függetlenül attól, hogy különféle űrszondák milyen mérési adatokkal szolgálnak az ősrobbanás bizonyítékának tekintett kozmikus háttérsugárzásról, az a priori, tehát logikai úton bizonyítva lehetetlen.

 Kiegészítés:

Kizárja öröktől fogva létező anyag, mint kezdő ok lehetőségét a világban lévő anyag mennyisége is. Mennyi anyag van az Univerzumban?

Végtelen mennyiségű nem lehet.

Ezzel alapjában mindenki egyetért, de itt egy rövid bizonyítás:

Ha a világ összes anyagát sorba raknánk egymás mellé atomonként, egy mindkét irányba végtelen egyenest kapnánk. Ha eme egyenes minden atomja valóságosan létező atom, akkor mindnek megmérhető a hozzánk való távolsága (hány atomnyira van tőlünk). Ha megmérhető a távolságuk, akkor ez az egyenes nem lehet végtelen, tehát az anyag mennyisége sem lehet végtelen.

Továbbá, ha kivennénk ebből az egyenesből egy szakaszt, mondjuk ezer atomot, majd a rést összehúznánk, attól az egyenesnek még végtelennek kellene maradnia, hisz nincs „vége”, amely közelebb kerülhetne hozzánk. Márpedig a végtelenből ez az ezer atom így hiányozna. Az anyag és energia-megmaradás törvénye szerint pedig az anyag nem veszhet el.

Mai állás szerint úgy becsülik, hogy az Univerzumban kb. 1080 db elemi részecske van, amelyből a világ összetevődik. Ez kétségkívül igen nagy szám, de mégiscsak véges szám. Ha azonban az anyag önmagában bírja létezésének az okát, azaz szükségszerűen léteznie kell, akkor a kérdés az, hogy miért éppen ennyi anyag létezik? Miért nem több, vagy kevesebb? Valójában végtelen mennyiségűnek kellene léteznie. Amelyik anyagi részecske most nem létezik, az éppen úgy létezhetne is. Márpedig ha létezhetne, akkor mivel az előbb mondtuk, hogy a léte szükségszerűség, ebből kifolyólag léteznie is kellene. Ebből az következik tehát az, hogy végtelen mennyiségű anyagnak kellene lennie a világban, de épp az előbb mondtuk ki, hogy ez lehetetlen. Az egyetlen magyarázat arra, hogy miért csak ennyi anyag létezik az, hogy valaki pontosan ennyit hozott létre. Tehát az anyagnak nem kell szükségképpen léteznie. Szükségképpen Istennek kell léteznie, aki létrehozta azt.

A fizika újabban tett felfedezései és a Biblia kijelentései.

Még érdekesebb következtetésekre juthatunk, ha figyelembe vesszük, amit a mikrofizika az utóbbi évtizedekben anyag építőelemeiről, az elemi részecskékről tett.

Prof. Dr. phil. Hans Rohrbach2 így ír erről:

Ami az anyagot illeti, itt nem egy statikus létről van szó, ami úgyszólván fátyollal van betakarva, amelyet fellebbentetnénk, hogy minden érdeklődőnek azt mondhassuk. Itt van, ilyen. Az anyag úgy lép elénk, mint történés … Az anyagról nem mondhatjuk, hogy „van”, hanem azt, hogy „történik”... itt megszűnik a megfigyelés lehetősége, a dolgok legbelsejébe nem láthatunk bele.

Az anyag olyasvalami, ami mástól függ, amit leszármaztathatónak kell tekintenünk, anélkül, hogy tények alapján, vagyis tudományosan levezethetnénk... Honnan ered az az energia, amely anyagként nyilvánul meg? Nem kell-e valamilyen ősoknak lennie, amelyből a történés (az anyag) fakad? A természettudós csak hallgat, amikor ezekről a kérdésekről van szó; mivel nem képes megfigyelni, agnosztikusnak3 kell mutatkoznia.”4

A mikrofizika ma ott tart, hogy az anyagot mint valami láthatatlan „rezgéstér” hatását írja le. A Heisenberg-féle határozatlansági reláció szerint nem lehetséges egyidejűleg egy részecske helyét és sebességét (impulzusát) meghatározni. Valamit azonban csak akkor tekinthetünk anyagnak, ha teljes biztonsággal el tudjuk helyezni a térben. Így tehát az elemi részecskéket klasszikus értelemben már nem tekinthetjük anyagnak. Valaminek a hatásaként állnak előttünk, de hogy mi ez a hatás, arról a természettudomány nem mondhat semmit, mert nem vizsgálható. A mikrofizika elérkezett ahhoz a határhoz, hogy azt kell mondja: a látható világ nem önmagától fogva áll előttünk, hanem valamiféle láthatatlan „erő”, „okság” hatásaként. Ahhoz, hogy a tudós kutatásokat végezzen, megállapításokat tegyen, amelyek aztán felhasználhatók különféle technikai vívmányokban, ahhoz nem is kell semmit mondania erről a láthatatlan okozóról.

Mi az az energia, ami áthatja a mindenséget, ami mozgatja a részecskéket, hogy anyaggá álljanak össze? Mi az a törvényszerűség, amely meghatározza a világban zajló eseményeket? Mi az az ok, melynek a hatásait a tudomány tapasztalja, de megmagyarázni nem tudja? A tudós nem adhat rá választ.

A Biblia adja meg rá a választ: Jézus Krisztus!

Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.” (Jn. 1:3) ”a ki hatalma szavával fenntartja a mindenséget” (Zsidók 1:3 K)

Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény közül. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn. (Kol 1:15-17)



2) Az Élet keletkezése

Miután bizonyítottuk, hogy az Univerzum nem jöhetett létre spontán, belső folyamatok által, a következő, amit be akarunk bizonyítani, hogy élet sem jöhet létre élettelen folyamatok következményeként önmagától.

Mit mond a materialista tudomány:

„a biológiai molekulák létrejötte, a prebiológiai vagy kémiai evolúció lezajlása után azoknak a kölcsönhatásai úgy szerveződtek biológiai rendszerré, hogy a minimális komplexitású rendszerek (feltehetőleg a primitív elősejtek, protosejtek) kialakulásával emergens tulajdonságként megjelent az élet is.”5

Eme gyönyörű mondat egyben rávilágít az evolucionista tudomány legjellemzőbb módszerére: nem a logika az ereje, hanem a retorika (szónoklat). Egymás mellé helyeznek különböző – önmagukban sem bizonyított – feltételezéseket, hipotéziseket (pl. „biológiai molekulák” - jól hangzik, de mi ez?; vagy „kémiai evolúció” - ami szintén csak puszta feltételezés stb.), és amikor az olvasót kellően lenyűgözték, nem a tényekkel, hanem a szóvirágokkal, akkor levonják belőle a nekik tetsző következtetéseket, melyeknek a valósághoz vajmi kevés közük van. A „biológiai molekulák”, a „kémiai evolúció” csak papíron léteznek, meg néhány ember fejében, de a valóságban nem. Mesei elemekre alapozva kevéssé lehet egzakt eredményekre jutni.

Azt kell megvizsgálnunk, hogy benne van-e az anyagban az élet lehetősége? Azaz, lehetséges-e logikailag, hogy az anyagból bizonyos körülmények hatására élő szervezet képződjék. Ugyanis, ha ez logikailag lehetetlen, vagyis ellenkezik a gondolkozás örök érvényű törvényeivel, akkor semmiféle kísérletezés, és semmiféle természetes körülmények között sem jöhetett ily módon létre. Ebből pedig egyenesen következik, hogyha így nem jöhetett létre, de mégis létezik, akkor valakinek létre kellett hoznia azt.

Mindenekelőtt azonban meg kellene határoznunk, hogy mi az az ÉLET.

Ez a létező legnehezebb kérdések egyike, ha a világot pusztán materialista, anyagelvű nézőpontból vizsgáljuk. Ebben az esetben ugyanis az anyagból magából kellene kimutatnunk, hogy miképpen szerveződik életté. Márpedig ez eddig még senkinek sem sikerült sem elméletben, különösen pedig gyakorlatban nem. Sikerülhet-e azonban valaha?

Az okság elve szerint semmi nem adhat másnak olyasmit, amivel ő maga nem rendelkezik! Az atomok, molekulák sem egyenként, sem összevéve sem rendelkeznek az élőlényekre jellemző magasabb tulajdonságokkal. Erőik és hatásaik csak fizikai és kémiai erőket és hatásokat eredményezhetnek. Bármilyen hőfokon, bármennyi nedvességgel, fénnyel, mechanikus mozgással, vegyi hatással párosítva sem jöhet létre belőlük élő szervezet, csak holt anyag.

Nem lehetséges az sem, hogy „minimális komplexitású rendszerek, elősejtek” valami úton-módon spontán összeálljanak élőlénnyé. Ez hasonló volna, mintha 10, 20, 30, 40 oC -os vizeket összeöntve akarnánk forró vizet előállítani. Ha a részek külön-külön alacsonyabb mennyiségi és/vagy minőségi fokot képviselnek, akkor összegük – okozatuk – sem lehet önmaguknál nagyobb. (1 liter víz meg 1 liter víz az 2 liter víz. Ekkor az okokban külön megvan az okozat. Azonban több alacsony hőmérséklet összege nem okoz magasabb hőmérsékletet, mert az nincs meg az okokban külön!)

Meg lehet határozni ugyan élőlények három fő funkcióját: az önfenntartást, tehát a saját működése feltételeinek biztosítását (homeosztázis); az önjavítást, tehát a nem halálos súlyú sérülések, betegségek kijavítását; és a szaporodást, tehát a faj reprodukcióját. Ezek azonban csak az életfunkciókat írják le, nem az életet, magát.

Mondhatná valaki, hogy igaz ugyan, hogy a tudomány nem tudott még olyan szerkezetet alkotni, ami képes volna mindezekre a funkciókra, azonban elvben nem zárható ki a lehetősége annak, hogy ez egyszer sikerülhet.

Kérdés, hogy ez a gépezet akkor már élőlény volna? Nem, semmiképpen.

Egy ilyen szerkezetet, ha egyszer összeraktak, szét is szedhetnek, és aztán újra összerakhatnak. Élő lényeket azonban nem lehetséges élettelen alkatrészekből szétszedni-összerakni úgy, hogy a lény, miután holt lett, aztán újra éljen. Meglehet, hogy az ember egyszer képes lesz olyan gépet alkotni, amely működésében lemásolja az élő lények bizonyos funkcióit, azonban ezt a szerkezetet akkor sem lehet élőnek nevezni, ugyanis egy élőlény esszenciálisan (lényegileg) különbözik az élettelentől. Egy élőlény mindig egyedi példány. Ha meghalt, elpusztult, az a példány már sohasem lesz többé. Egy élő szervezetben, ha eltávozik belőle az élet, gyakran semmi lényeges változás nem történik. Minden szerve ép, mégsem élő már, hanem halott. E két állapot élesen elkülönül egymástól. Továbbá, egy ilyen szerkezet összerakása azt bizonyítja „csupán”, hogy egy intelligencia – itt az emberi értelem – képes egy ilyen létrehozására. Arra azonban semmiképpen sem magyarázat, hogy ilyesmi az anyagi világban spontán létrejöhetne.

Az életnek igazából csak egy kétségbevonhatatlan bizonyítéka van, az ellentettje: a halál. Fizikai értelemben élőlénynek tehát csak azt nevezhetjük, amelynek megvan a lehetősége a nem-életre, tehát a halálra is. Csak az él, ami meg tud halni. Lehet egy kémiai vegyület akármilyen bonyolult, ha nincs minőségi különbség élő és holt állapota között, akkor az nem élőlény. Ha egy élőlény elpusztult, akkor ami hátramaradt, a tetem, az az élőlény anyagi része. „Eltávozott belőle az élet” mondjuk. Márpedig ha eltávozott, akkor korában benne volt. Ha az anyag hordozná az életet, akkor miért nem él a tetem, hiszen a fizikai része most is jelen van?

Csillagászok beszélnek égitestek – pl. csillagok - „haláláról”. Mondunk olyasmit, hogy „meghalt” a számítógépem. Ezek azonban csak képes beszédek, nem arról van szó, hogy a csillagok, számítógépek, egyszóval tárgyak „élnének”.

Nem gyöngíti meg ezt a meghatározást az sem, hogy kezdetben Isten tökéletesre alkotta a világot, a halál csak később, a bűn hatására jelent meg benne. („egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál” Róma 5:12). Azok számára, akik az isteni teremtésben hisznek, nem probléma annak belátása, hogy az élet nem származhat az élettelenből, isteni közbeavatkozás nélkül. Azok számára azonban, akik az anyagi világon túl nem akarnak mást elfogadni, a halál lehetősége egy nagyon jó érv élő - élettelen megkülönböztetésére.

Ezért kimondhatjuk azt, hogy az élet egy magasabb minőséget képvisel, mint a legbonyolultabb gép. Az élő szervezet – noha nagyon bonyolult -, többlete mégsem bonyolultságában van, tehát nem mennyiségi többlet, hanem minőségi. Az ÉLET, amit mi keresünk, az nem az anyagban van. Nem véletlenül mondjuk tehát – amit fent is kiemeltem -, hogy „eltávozik belőle az élet”. Az Élet nem anyagi minőség, nem is alakulhat ki benne spontán. Párhuzamot lehet vonni az élet és az információ között. Mindkettőt az anyag hordozza, de mégsem anyagi minőségek. A könyv, amely a Bánk Bán szövegét hordozza anyag, a mű azonban szellemi minőség. Az (e világi) élőlények anyagból épülnek fel. Az Élet maga mégsem az anyagban van.

„Ha tény, hogy ezt az életet a holtanyag maga semmi szín alatt magától ki nem termelhette, önként folyik a következtetés, hogy tehát az élet csak Isten közvetlen teremtői ténye folytán jöhetett létre. A materialisták ettől a következtetéstől iszonyúan fáznak. De vajon mi okból? Tudományos okuk rá nincsen. A tudománynak nem szabad visszariadni semmiféle logikus következmény elől. Ha két vagy több elgondolható magyarázat közül egyen kívül minden más magyarázat tudományosan lehetetlen, akkor az az egy magyarázat a tudományos. Akkor is, ha ez az egyetlen magyarázat az Istenhez vezet.”

Összefoglalásként tehát levonhatjuk azt a következtetést, hogy az Élet magasabb minőségi fokot képvisel, mint az anyag, ezért az okság elve szerint anyagból sohasem jöhet létre élő szervezet! Élő élettelenből nem származhat, hacsak nincs Valaki, aki kívül áll az anyagon, nem teszi azt élővé.

Az Élet forrása Istennél van.

Mert nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot. „ (Zsoltár 36:10)

 

Kiegészítés

Ugyanezen elvből kifolyólag - tehát logikai úton, a priori -, kimondhatjuk, hogy az élőlények „törzsfejlődése”, evolúciója is teljes képtelenség. Nincs a természetben semmiféle olyan szervező erő, amely az élőlényeket magasabb fejlettségi fok felé hajtaná. Amikor egy magból kifejlődik egy növény, vagy amikor egy petesejtből az ember, az a bennük tárolt információ alapján történik, nem spontán.

A „kémiai evolúció” paradoxona, hogy vagy azt kellene megmagyarázni, hogyan állhatnak össze aminosavak fehérjékké, fehérjék élőlénnyé genetikai kód nélkül; vagy azt, hogyan jöhet létre ilyen kód spontán, „véletlenül”. Egyikre sincs válasz, mert önmagában mindegyik lehetetlen. Tehát a „kémiai evolúció” lehetetlen.

A természetes kiválasztódás, és az élőlények változása szűk határokon belül lehetséges, de ez nem okozza fajok átalakulását másik fajokba. A változás lehetősége már eleve genetikailag kódolva benne van a fajban, melyet a környezeti hatások a felszínre hozhatnak. Ez azonban nem mutáció, mert az mindig káros. Ez a fajon belüli „mozgástér” segíti elő a tenyésztéssel „jobb” - egyedibb - tulajdonságok kialakítását. (Lásd pl. kutyatenyésztés). Hangsúlyozandó, hogy a megfigyelt változásokat lehetővé tevő információ az adott fajban már eleve rendelkezésre állt, az nem újonnan jött létre! Ez is csak Isten előrelátó bölcsességét bizonyítja, aki nem merev tulajdonságokkal teremtette az élőlényeket, hanem annak lehetőségével, hogy alkalmazkodni tudjanak az esetlegesen változó környezetükhöz.

Nem elhanyagolható körülmény, hogy az evolúciót logikai lehetetlensége mellett tapasztalati úton sem sikerült még sohasem bizonyítani!

Noha az evolúció – teremtés vita legnagyobb részt erre a területre – a törzsfejlődésre – irányul, én most itt ezzel behatóbban nem kívánok foglalkozni. Más írásaimban már megtettem ezt, és akit érdekel ez a terület, számos remek könyvet, cikket találhat róla.



3) Az ember személyessége

Ahogy az életről kimondtuk, hogy magasabb minőség az anyagnál, ezért nem jöhetett létre pusztán természetes folyamatok által, vajon kimondhatjuk-e, hogy az ember személyessége szintén magasabb fokot képvisel, amely nem alakulhatott ki az állati életből spontán?

 

Mi hát az ember? Ez a filozófia egyik alapkérdése.

Egy okos állat csupán, vagy valami több annál?

Tengernyi irodalma van ennek a kérdésnek, ezért néhány mondatban döntésre jutni ebben a kérdésben majdnem lehetetlen.

Mégis van egy pont, ahol megfordul a dolog, mégpedig az emberi lélek kérdése.

Van-e lelke az embernek, ami kívül van az anyagon, vagy az ún. „lelki jelenségek” megmagyarázhatók pusztán anyagi, agyi folyamatok által?

Lehet-e az embernek lelkiismerete, ha nincs lelke? Sőt, hogyan lehet lelkiismeret-furdalása? Megbetegedhet-e az embernek az a része, ami nincs is?

„Természettudományilag” azért lehetetlen eldönteni ezt a kérdést, mert amit a materialista tudomány nem tud megmérni, lombikjaiban mikroszkóp alatt vizsgálni, vagy távcsöveivel meglátni, az szerinte nem is létezik. A lélek pedig az ember anyagtalan része, amelynek nincs súlya, fizikai kiterjedése, töltése, nyomása, sebessége, impulzusa, hőmérséklete, PH. értéke stb., ezért műszerekkel nem is vizsgálható.

Agyműködés és a lélek

Materialista tudósok és nagyon sok orvos szeret arra hivatkozni, hogy amit szellemi, lelki működésnek hívunk, az nem más, mint az agyban lejátszódó folyamatok eredménye, tehát semmi szükség külön szellemet vagy lelket feltételeznünk. Egyre több lelki jellegű betegségnek (skizofrénia, epilepszia stb.) találják meg az agyi, fizikális okait, ezért a gondolkozás képességének okát is elegendő az agyban keresni- mondják.

Mindebből azonban éppen nem következik, amit vele bizonyítani szeretnének, ti., hogy az anyag fizikai és kémiai hatásain kívül másra nem volna szükség a lelki működéshez. Senki sem tagadja, hogy a megismerésre, gondolkodásra, emlékezésre, elképzelések alkotására stb. agyi és szervi funkciók is szükségesek. Kérdés azonban, hogy valóban elégségesek-e?

Mondhatja-e valaki, hogy egy zenemű előadásához elegendő egy profi versenyzongora, a művészre nincs is szükség hozzá? A fals dallamokat egyaránt okozhatja a zongora és a zongorista hibája, vagy a kettő együttvéve. Sőt, egy rossz technikával játszó zongorista idővel okozhatja a hangszer meghibásodását is.

A szavakat, amiket egy ember mond, a fizikus elemezheti hangmagasság, frekvencia stb. formájában, de vajon a gondolatot, amelyet a hang hordoz, megmérheti-e? Ha valakinek a házastársa azt mondja „szeretlek”, vagy azt „gyűlöllek”, mennyire más érzelmeket kelt ez benne! S ezen érzelmek pusztán agyi idegpályák ingerületeinek hatásai lennének csupán? Különben is, azt már régóta tudjuk, hogy a szemünkkel látunk, a fülünkkel hallunk, a fejünkkel gondolkodunk és így tovább. Az, hogy most már azt is tudjuk, hogy ezek a folyamatok pontosan az agy mely régióiban játszódnak le, a lényegen nem változtat. Mindez nem magyarázza meg a tudat tényét, a következtető képességet, a bölcseletet, a logikai levezetések-, az elvonatkoztatások képességét, és legfőképpen nem az öntudatot.

Úgy érvelnek néhányan, hogyha az agy bizonyos részeit ingerlik, akkor reakcióként bizonyos gondolatai támadnak a kísérleti alanynak. De hol itt a logika? Olyan ez, mintha bekopogtatnék egy ajtón, és ha belülről a „szabad” választ hallanám, akkor arra gondolnék, hogy nincs bent senki, a választ odabentről az én kopogtatásom puszta reakciója váltotta ki az üres szoba bútoraiból.

Hol található az agyban a tudat? Hiszen az agyat alkotó sejtek építőanyagai folyamatosan cserélődnek. Mi hordozza akkor a tudatot? Az egyes sejtek? Tudjuk, hogy az agysejtek folyamatosan pusztulnak az életünk során, az öntudatunk (az a tudat, hogy én én vagyok), mégsem változik. Az agyműködés önmagában semmiképpen sem bizonyítja a lélek szükségtelen voltát. Ha az agyban betegség, daganat, sérülés lép fel, az érinti az ember személyiségének megnyilvánulásait, a gondolkodási képességet. Az orvostudomány, az agysebészet sokat tehet, hogy segítsen az elromlott részek javításában. Nem tehet azonban többet, mint a zongorahangoló: megjavíthatja a hangszer meghibásodásait, de a zongoristán nem tud javítani.

Ahogyan a művész nem tud játszani zongora nélkül, és ahogy a zongora sem szólal meg a művész nélkül, úgy az embernek is szüksége van fizikai testre, benne az aggyal, amivel gondolkodik, és a lélekre is, mely „játszik” ezen a bonyolult szerkezeten, hogy működni, élni tudjon.

Szükséges-e tehát a lélek feltételezése az ember személyességének megértéséhez? Kétséget kizáróan bizonyítják-e az agyműködés megfigyeléséből nyert információk a lélek nem létezését? Döntsd el te magad!

Mi hát a lélek?

A lélek szónak kétféle jelentést tulajdoníthatunk. Általában érthetjük úgy, mint életelvet, mely élővé tesz minden élőlényt (növényt, állatot, embert). Ebben az esetben azt a minőségi többletet értjük rajta, amelyről az előző pontban volt szó, amely elválasztja az élettelent az élőtől. A Bibliából sem nyerhetünk teljes bizonyosságot arról, hogy az állatokban pusztán élet van, vagy ez az élet valamiféle lélek eredménye. A héber szöveg vonatkozó szavai egyaránt fordíthatók „élő lélek”-nek és „élőlénynek7. Egy biztos: ez az élet nem az anyagból adódik magától, hanem Istentől származik.

A növényi élet (vagy lélek) egyetlen életműködése a tenyészeti életműködés, amely öntáplálkozásban, anyagcserében, növekedésben, szaporodásban, egyes sérülések javításának képességében áll fenn. Az állati élet (lélek) mindezeken felül még az érzékelés és az akarat képességével is bír. Az állat lát, hall, szagol stb., érzéki gyönyört és fájdalmat érez, az egyszer megszerzett képzeteket felújítja (állati emlékezet), és ennek alapján bizonyos dolgokat érzékileg meg is tanul (pl. a ló megjegyzi az utat, a kutya megismeri a gazdáját stb.). Az állatok viselkedését alapvetően az ösztönök határozzák meg. A méh táncában a kaptár előtt bámulatosan adja tudtára társainak a virágok lelőhelyét, és csodálatos precizitással építi meg viaszcelláit, de egy szobában százszor is nekirepül az üvegnek ahelyett, hogy a szemközti nyitott ablakon át távozna. A hód is mindig pontosan ugyanúgy építi meg a várait, ahogy a Teremtő belé programozta azt, egy hajszállal sem tér el attól. Nem gondol ki új konstrukciókat, nincs különféle „építészeti stílusa”. Az állatok, amikhez ösztönük nincs, azokban tökéletesen tehetetlenek. Az ösztönök olyan cselekvésekre indítják az állatot, amelyek a cél ismerete nélkül az egyedre vagy a fajfenntartásra nézve előnyösek.

Az emberi élet azonban minőségileg magasabb rendű az állatinál, mert az ember szellemiséggel is rendelkezik. Speciális értelemben tehát úgy is mondhatjuk, hogy az élőlényekben élet van, az emberben viszont lélek.

Ha az élőlényeket megelevenítő anyagtalan minőséget léleknek nevezzük is, az ember lelke mindezeknél magasabb kategóriát képvisel. Az emberi és az állati élet különbözőségét megfogalmazhatjuk több módon is:

  1. Az élőlényekben tenyésző élet (növények), vagy érzékeléssel bíró, de ösztön vezérelt élet (állatok) van, míg az embernek a szellemi dolgok megértésére is képes lelke van.

  2. Az élőlényekben „élet lelke” van, amely megkülönbözteti őket az élettelen tárgyaktól. Az emberi léleknek azonban ezen felül még szellemisége is van.

  3. Az élőlényeknek van testük és azt megelevenítő lelkük. Az ember pedig hármas természetű (trichotómia): van teste, lelke és mindezen felül még szelleme (szellemisége).

Tulajdonképpen mind a három megfogalmazás ugyanazt írja le: az ember magasabb minőséget képvisel az állatoknál, még a leg „okosabb” állatnál is. Márpedig az okság elve szerint az okozat nem lehet magasabb minőségű az oknál. Az ember így nem „emelkedhetett” ki az állatvilágból.

Az utóbbi (3) lehetőséget, az ember hármas felosztását a Biblia alaposabb tanulmányozásának fényében el kell vetnünk. A legvalószínűbb az első megállapítás, mely szerint az élőlényekben élet van, míg az embernek a szellemi dolgok felé is nyitott lelke van.

Az egyes ember lelkének eredetéről lásd az erről szóló kérdést.

A lélek szellemiségének bizonyítékai8

Vannak ismereti és akarati tényeink, amelyek tárgyilag teljesen anyagtalanok, amelyeknek tárgya nem határozott alakkal, kiterjedéssel, színnel, hanggal, vagy más anyagi tulajdonsággal bír, tehát nem anyagi valóság. Ilyen anyagtalan ismeret vagy vágytárgy pl.: maga az „anyagtalanság”. Én, az ember, el tudom gondolni a „végtelenség”, a „lélek”, a „szellem”, az „anyagfeletti tökéletesség” fogalmait. Mindez tárgyilag teljesen anyagtalan fogalom s hasonlóképp anyagtalan fogalmak ezek is: „igen”, „nem”, „szépség”, „harmónia”, „szükségesség”, „végtelenség”, „szeretet”, „Isten”. Márpedig ami anyagtalan fogalmakat tud alkotni, az maga sem lehet anyagi, anyaghoz kötött erő. Amint zenéről nem beszélhet az, aki egyetlen hangot sem hallott soha, amint színről nem beszélhet az, aki színt soha nem látott, amint egy tudományos könyvet nem írhat meg az, akiben magában nincs tudomány; éppúgy az a megismerő képesség sem lehet anyag, amely szellemi dolgokat tud felfogni. ...

Az ember elvont fogalmakat alkot, s elvont dolgokra vágyódhat. Elvont fogalom nemcsak minden anyagtalan fogalom („Isten”, „szeretet”, „okosság”, „tangenstétel”), hanem minden általános fogalom is: „madár”, „fa”, „háromszög”, anélkül, hogy valamely meghatározott nagyságú, alakú, színű madárról, fáról, háromszögről volna szó. S ezek az elvont fogalmak csak az embernél vannak meg. … Az állat nem tud rajzolni, nem tudja a dolgok arányait kicsinyítve visszaadni. Ehhez az kell, hogy a megismerő-képesség uralkodni tudjon az anyagon, annak egyes vonásait (pl. az ábrázolandó tárgy körvonalainak arányait) külön tudja választani az anyagi s téri adottságtól, a természetes nagyságtól, kiterjedéstől. Sőt az ember nemcsak általános fogalmakat tud alkotni: („az ember”, „a madár”, „oroszlán”, „csillag”), azaz nemcsak az egyediségtől tud eltekinteni, hanem még a léttől is el tudja vonni fogalmait: tud puszta „lehetséges madárról”, lehetséges emberről”, „lehetséges eseményről” beszélni s gondolkodni. Sőt ami ennél is több: a fogalmak egyes alkatrészeit boncolni is tudja s ezek közt összefüggéseket, viszonyokat tud felfedezni. … Az ember az érzéki megismerés útján nyert képzeteket és érzeteket önállóan, azaz az anyagtól függetlenül fel is dolgozza, elemzi, azok jegyei közt viszonyokat, célirányosságokat, hasznosságokat állapít meg, elvon, ítél, következtet, kombinál, feltalál, berendez. Az anyagtól való ekkora függetlenség az emberi megismerés (és akarás) tényeiben a megismerő (és akaró) alany nagyfokú függetlenségét bizonyítja. Ami pedig az anyagtól bármely értelemben független, az (más szóval) szellemi.

Az ember nemcsak megismer és akar, hanem öntudattal is bír, azaz felfogja azt is, hogy megismer és akar. Sőt mi több: felfogja azt az ént is, aki megismer és akar. ... Az ember öntudata különbséget tesz a kívülről vett benyomás és a benyomást felvevő én között. Ha valamit látok, akkor nemcsak látok, hanem tudom is, hogy látok és hogy én vagyok az, aki lát, aki a látást magában érzi. Az anyag tétlen és tehetetlen s így nem határozhatja meg az önfelismerésre önmagát, nem indíthatja önmagát arra, hogy önmagát visszatükrözze. Ez teljességgel olyan működés volna, amelyre az anyagban, a kiterjedt, lomha, tehetetlen valamiben semmiféle képesség nincsen és soha ilyen képességet az anyag, mint ilyen el nem árul. Csak az ismerheti fel önmagát, mint függetlent az anyagi affekciótól, befolyástól, ami az anyagtól csakugyan független, ami az anyagon felül áll: a szellemi lélek.9

A lélek létezését bizonyítja az ember akaratszabadsága is. Az ember, ha különböző választási lehetőségek állnak előtte, szabadon tud dönteni, hogy melyiket választja. Nincs eleve kijelölve számára, hogy melyik mellett kell döntenie: ha az egyik valami élvezetes dolog, a másik csupán csak hasznos, akkor egyéni mérlegelésén és a szabad akaratán múlik, hogy végül is hogyan választ. Az ember tud tűnődni, ingadozni, kivárni, és végül bárhogyan is dönt, nem lehet azt mondani, hogy ez az egyedül lehetséges döntés lehetett volna.

Ha ez az akaratszabadság nem volna, akkor a bűnözőket nem volna szabad büntetni, esetleg csak gyógyítani. Ha nem volna lehetősége egy embernek választani a jó és rossz cselekedet között, mert az inger eleve kijelöli a reakciót, akkor mi alapján vonhatók felelősségre. Hiszen ők csak azt tették, amit az ösztönük parancsolt nekik. Ha egy kutya megtámad egy embert, akkor nem kutyát állítják bíróság elé, hanem a gazdáját. Az állat csak az ösztöneinek engedelmeskedik, nem mérlegeli cselekedeteit jóság szerint. Érdemeket sem volna szabad elismerni, mint ahogy nem ismerjük el egy jól működő gép érdemeit.

Az akaratszabadság ténye azonban újabb bizonyítéka az emberi lélek szellemi természetének. Mert ismét csak annak jele, hogy a léleknek vannak olyan tulajdonságai, amelyek az anyag megkötöttségét, tétlenségét s csak kívülről való megindíthatóságát messze túlhaladják.10

Az emberi léleknek tehát mindenképpen anyagon kívülinek, anyagfelettinek, és ezen kívül szelleminek kell lennie, mert olyan tulajdonságai vannak, melyek az anyagnak nincsenek. Valaminek a tulajdonságai pedig nem lehetnek lényegileg magasabb rendűek és tökéletesebbek, mint a dolog maga, amelynek tulajdonságai.

Ha a lélek szellemi tulajdonságokat mutat, maga is csak szellemi valóság lehet.

A szellemi, lelki tények tehát csak oly alanyt ékesíthetnek, amely maga is szellemi. De ezenkívül az emberi lélek a szellemi működéseknek és erőknek létrehozó oka is, már pedig semmi sem lehet az okozatban, ami nincs az okban; az okozat nem lehet tökéletesebb, s magasabb-rendű, mint az ok. Tehát ha a lelki tényeket a lélek hozza létre s a lélek hordozza, a léleknek magának is már e kettős oknál fogva is szellemi természetűnek kell lenni.

Az emberi lélek tehát tulajdonságaiban, képességeiben s ennélfogva saját mivoltában és lényegében is anyagfeletti, kiterjedéshez nem kötött, az anyag tulajdonságait s korlátoltságát nem osztó, azaz szellemi valóság. Igaz, hogy ez a szellemi valóság ebben az életben a testtel össze van kötve s vele egyesült, úgyhogy legtöbb e világi életműködésében a testi erők közreműködésére van utalva, sőt az emberi lélek sajátos rendeltetése, hogy fogalmait, gondolkozásának elemeit is az érzéki megismerés alapján szerezze meg; amiből következik, hogy az emberi lélek nem tiszta szellem, hanem az anyaggal való egyesülésre természettől ráutalt szellem.11

Az ember kiemelkedése az állatvilágból logikai képtelenség

A szellemi lélek, amely az emberben lakozik, minőségileg olyannyira magasabb rendű az állatokat megelevenítő életnél (vagy léleknél), hogy abból – az okság elve szerint – semmi esetre, semmi módon és körülmények között nem fejlődhetett ki spontán „természetes kiválasztódás” hatására.

Azt kell tehát mondjuk, hogy az ember szellemiséggel bíró lelkének létezése kétségtelen tény. A pszichológia azt állítja, hogy az emberi lélek az evolúció során alakult ki. Láttuk azonban, hogy ez egyszerűen a priori, tehát logikailag lehetetlen. Az emberi lélek olyannyira más minőség, hogy úgy mondjuk más „dimenzió”, hogy az állati élet abba magától át nem léphetett, és nem is fog soha. Egyik „főemlős” sem bír még csak közel sem azokkal a tulajdonságokkal, mint az ember: nem gondolkodik, nincs elvont dolgok megragadására képes értelme, nem érez (nincsenek lelki érzései), nincs öntudata, nincs lelkiismerete, nincs akarati szabadsága. A majom és az ember közö9tt akkora szakadék tátong, mely semmiféle ugrással (ld: „evolúciós ugrással”) át nem ugorható!

A materializmus azt állítja, hogy csak a fizikailag felfogható világ létezik. Ezt a tételét azonban nem tudja bizonyítani, sőt az élet anyagi világtól való függetlensége és az emberi lélek anyagtalan, szellemi volta ellenben bizonyítható. Ezért a materializmus, és a rá alapozó elméletek, mint amilyen az evolúció darwini elmélete, megcáfoltnak tekinthetők.



Természettudomány és hit. Konklúzió

Remélem, hogy az már legalább világos mindenki előtt, hogy a tudomány most már nem akadályozhat meg senkit abban, hogy higgyen Istenben. A legújabb tudományos eredmények immár nem zárják ki Isten létezését. Az ellene felállított elméletek pedig mind megcáfoltnak tekinthetők. Akit tehát eddig az tartott vissza, hogy ellentmondást látott a Biblia és a tudományos megismerés között, azoknak el kell fogadniuk, hogy ez az ellentmondás immár feloldódott, nem létezik. Sokan – tudósok is – azért nem akartak Istennel foglalkozni, nehogy maradi gondolkodásúaknak tűnjenek. Ez immár megváltozott: ma az tekinthető maradinak, aki még mindig a rég meghaladott tudományos dogmák alapján utasítja el Istent. Nem kell tehát megijedni a még napjainkban is egyre-másra megjelenő, az evolúciós elméletet alapul vevő „tudományos” munkáktól. Egy túlhaladott világnézet a korral haladni nem akaró képviselőinek csökönyös megnyilvánulásai ezek.

Istent a természettudomány továbbra sem tudja bizonyítani, mert nem tartozik a vizsgálati körébe. A tudomány csak az „előtérben”, a látható, tapasztalható világban levő folyamatokat tudja elemezni, vizsgálni. Isten azonban a „háttérben”, a láthatatlanban tartózkodik, ahová semmiféle műszer nem képes behatolni. A mikrofizika felfedte ennek a láthatatlan tartománynak a létezését, melynek hatásaként nyilvánul meg a látható világ. Az anyagról ma már tudjuk, hogy nem van, hanem történik. Azt azonban, hogy minek a hatására történik, arról nem mondhatunk semmit, nem vizsgálhatjuk, egy áthatolhatatlan lepel fedi el előlünk. Ahhoz, hogy technológiát hozzunk létre, nem is kell erről a láthatatlan hatóerőről semmit sem mondanunk. Elég, ha a hatásait megismerjük, kutatjuk. A gravitáció okáról sem mondhatunk semmit - amit mondanak, az csak feltételezés -, mégis az életben mindenhol számolhatunk vele, alkalmazhatjuk.

Döbbenetes felismerés, hogy amit a fizika az utóbbi évtizedekben felfedezett, azt a Biblia már 2000 évvel ezelőtt kijelentette:

Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható. (Zsidók 11:3)

Ezt a láthatatlan világot nem kell immár valahova a fejünk fölé helyezve elképzelnünk, mint a középkorban gondolták. Az a világkép nem a Biblia tényleges világképe volt. A láthatatlan itt van körülöttünk, a látható benne foglaltatik a láthatatlanban. Ahogy Pál is beszélt róla Athénban, az Aeropagoszon: „mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel. 17:28). Ez nem a panteisztikus világkép, amely szerint isten a természetben van, egyenlő azzal! Ellenben azt jelenti, hogy Isten a láthatatlan világban itt van állandóan körülöttünk, nem valahonnan messziről figyel. Amit régen csodának gondoltak, azokról ma már tudjuk, hogy ezekben Isten egyszerűen csak elhúzta egy kis időre a fátylat a láthatatlan világ elől. Gondoljunk csak például a karácsonyi történetben a pásztoroknak megjelenő angyali seregekre. Vagy Jézus mennybemenetelére, amikor „felemeltetett” a tanítványok elől. Jézus itt „egyszerűen” átment a láthatóból a láthatatlanba, és most is ott van. Isten a Bibliában mindig a kor emberének megfelelő nyelvezetet használt a közlésre. Lehet, hogy Isten szavának drága kincsei a kor nyelvezetének cserépedényeiben vannak, de nem a cserép számít, hanem ami benne van12! A Biblia ennek ellenére sem állít soha valótlanságot, csak egyszerűen tekintetbe kell vennünk azt a közeget, amelyben az Ige elhangzott. Miért adta Isten a kijelentését az akkori „tudatlan” - a mi, szemünkben, tegyük hozzá – embereknek, miért nem a mostaniaknak? Ezt mi nem tudhatjuk. Isten azonban mindig pontosan, bölcsen, akkor és úgy cselekszik, ahogy az a legtökéletesebb, a leginkább célravezető. Talán a mai kor emberében több hajlandóságot találna a hitre? A kérdés persze költői. Különben is:

Ki irányította az ÚR lelkét, ki volt tanácsadója, aki oktatta? Kivel tanácskozott, ki világosította fel őt? Ki tanította meg a helyes eljárásra, ki tanította tudományra, és ki oktatta értelmes cselekvésre?” (Ézsaiás 40:13-14)

 

Nem kell tehát immár választani a tudomány és Isten között! Nem arról van szó, hogy Isten belefér a tudományos világképbe, hanem Isten igazságai között immár helye van a tudománynak is!

 

Dr. H. Rohrbach a már idézett művében így ír:

„Egy mondatban összefoglalom mindazt, ami az ún. kettős tagadás lényege. Ez a mondat Jordan Pascual-tól ered, és a gondolat kitűnő megfogalmazása: A modern fizika eredményei tagadják az újkori („felvilágosodás”-kori – a szerz.) világképet, amely viszont tagadta Istent. … Ma tudományos megállapításként mondhatjuk, hogy a modern fizika eredményei ellene mondanak ennek az újkori világképnek. … Így most újonnan visszanyertük a döntés szabadságát: azt ugyanis, hogy ebből a kettős „nem”-ből, amelyet a mai természettudomány kínál az Isten iránt kérdezősködő embernek, egy „igen”-t formálunk-e Isten számára? …

Mindenesetre az a helyzet, hogy a természettudomány részéről nem áll fenn többé olyan ellenérv vagy gátló ok, amely megakadályozna minket abban, hogy kimondjuk ezt az „igen”-t Isten felé.

 

Míg az „újkori világkép” szerint a természettudomány eredményei alapot szolgáltattak a hitetlenségnek, vagyis annak, hogy az ember ne higgyen a személyes Istenben, aki Jézus Krisztusban emberré lett, addig ma szabad hitbeli döntéstől függ, hogy elfogadjuk-e a keresztyén hitet.

Most valóban egzisztenciális kérdés előtt állunk (mely nem csak e világi, hanem örökkévaló „egzisztenciánkat” érinti -HJ): „Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, hogy előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!” (5Móz. 30:19). Erről van szó. És a természettudomány már nem adhat nekünk választ, érvet hit és hitetlenség közti döntésben sem a hit mellett, sem ellene. Ez az új helyzet, amely a mai ember számára kialakult a mai fizika eredményei által megalapozott gondolkodásbeli változás folytán.”13

 

Folytatás a könyvben:

http://www.vanmaselet.hu/letoltes/Hogy_is_van_ez.pdf

 

1Bangha Béla – Istentagadás és Istenérvek

*Nem vonom kétségbe a különféle mérési eredményeket, azt azonban állítom, hogy belőlük levont következtetések hibásak. Bizonyosan mértek valamit a tudósok, de az is biztos, hogy az nem az „ősrobbanás maradványa”!

2Hans Rohrbach 1903-ban Berlinben született, ugyanott végezte el egyetemi tanulmányait matematika-fizika és filozófiai szakon. 1932-ben Göttingenben szerzett filozófiai doktorátust. 1946-tól a mainzi egyetem matematika professzora, majd rektora is, egészen az 1970-ben történt visszavonulásáig. Miután az evangélium igazságairól meggyőződött, az 1950-es évektől kezdve mint hitvalló keresztyén, tudományos értekezésein túl több tanulmányt írt a természettudomány és a keresztyén hit viszonyáról.

3Az agnosztikus ember olyan, aki azt mondja: nincs elég információm, ezért nem tudom, hogy létezik-e Isten.

4Prof. Dr. phil. Hans Rohrbach - Természettudomány, világkép, hit (Evangéliumi iratmisszió kiadó) 48.old.

5Forrás: Wikipedia

6Bangha Béla: NAGY KÉRDÉSEK ÚTJÁN

7„Én pedig ímé özönvizet hozok a földre, hogy elveszessek minden testet, a melyben élő lélek van az ég alatt; valami a földön van, elvész.” (Károli)

„Mert én özönvizet fogok hozni a földre, hogy elpusztítsak az ég alatt minden élőlényt. Minden el fog pusztulni, ami a földön van.” (Magyar Bibliatanács új ford.) [1Mózes 6:17]

8Az alábbiakban Bangha Béla: Istenhit és Istentagadás című könyvéből idézek.

A mű szabadon hozzáférhető az interneten, az oldalszámozások ebből a kiadásból valók.

9i.m. 156-158. old.

10i.m. 159. old.

11i.m. 159. old.

12vö.: 2Kor. 4:7

13im. 123.old

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Ki olvas minket

Jelenleg 1 vendég és 0 felhasználó van vonalban.