Létezik-e Isten?

A boldogság utáni vágyból és a lelkiismeretből származó istenérv

Vannak-e jó érvek a Biblián kívül, melyek alátámasztják Isten létezését?

Ezzel a kérdéssel kezdtünk el foglalkozni az elmúlt vasárnapon.

Kicsit talán szokatlan itt a vasárnapi iskolában a hitnek ilyen intellektuális, hogy ne mondjam racionális megközelítésével foglalkozni.

A hithez azonban két dolog kell: ész és akarat.

Tehát egyrészt az észnek, az értelemnek be kell valamilyen módon látnia, hogy az adott dolog igaz. Vagy egy számára megbízható tekintély szava, vagy bizonyítékok alapján. Az ész vagy értelem persze félrevezethető. Így az ember igaznak fogadhat el egy hazugságot, félrevezetést is. A lényeg azonban az, hogy az embernek önmaga előtt valamilyen módon igazolnia kell, hogy miért fogad el valamit igaznak, még ha ez a magyarázat hibás is. Nekünk, az evangélium hirdetőinek tehát először is arra kell törekednünk, hogy az Igazságról felvilágosítsuk az embereket. Ezt pedig arról a szintről kell kezdenünk, ahol az emberek megértési szintje tart. Ez pedig manapság sajnos gyakran ott kell kezdeni, hogy bizonyítsuk, Isten egyáltalán létezik. 

Az ember azonban nem egy számítógép, amibe ha betápláljuk az Istenről szóló adatokat, és ha azok helyesek, a komputer kiírja, hogy „Igaz”, és hisz.

Az akarat ugyanis képes az ész ellenében is dönteni. Az akarat mozgatója, pedig a szív. A szív a Bibliában sokkal többet jelent a fizikai szervnél.

(Péld 4:23) Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki [minden] élet.

Ahogy a testben a szív juttatja el az életet adó vért a szervezet minden zugába, úgy szellemi értelemben a szív az ember lelki életének mozgatórugója. Ahogy az agyba, a gondolkodás, az értelem helyére is a szív juttatja el a vért, úgy az értelmünk is a szív fennhatósága alatt áll. Tehát a szív, az akarat tud az értelem ellenében is dönteni.

Érdekes, de nem meglepő, hogy a Biblia nem azt mondja, hogy „értelemmel hiszünk az igazságra”, hanem azt, hogy (ki tudja?):

(Róm 10:10) Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre. Kicsit másképpen fogalmazva: „szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk”.

Először az akaratunknak el kell ismernie, be kell hódolnia ennek az igazságnak, hogy aztán a szánkkal bizonyságot tudjunk tenni róla.

Az ész, az értelem szállítja az információkat, az adatokat, de a szív vezérlete akarat hozza meg a döntést. Olyan ez, mint amikor a cég különféle osztályai szállítják az információt, de a főnök hozza meg a döntést. És dönthet az adatok által sugallt iránynak ellentétesen is.

Azt is elmodja a Biblia, hogy miért tesz így a szív gyakran.

Jer 17:9-10

(9) Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt?

(10) Én, az Úr vagyok az, aki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek kinek-kinek az ő utai szerint és cselekedeteinek gyümölcse szerint.

A szív tehát csalárd, tud dönteni a megismert információk ellenében is, és képes az értelmet e döntésének igazolására használni, mindenféle elméleteket gyártani, hogy igazolja miért nem hisz.

A lényeg tehát az, hogy az értelem önmagában nem elég a hithez, kell hozzá az akarat is.  Szükség van tehát az értelemre egyáltalán, ha az akarat képes fittyet hányni neki?

Róma 10:13-14

(13) Mert minden, aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik.

Ezt jól ismerjük.

(14) Mimódon hívják azért segítségül [azt], akiben nem hisznek? Mimódon hisznek pedig [abban], aki felől nem hallottak? Mimódon hallanának pedig prédikáló nélkül?

Ha tehát nem hallanak az emberek jó okokat Istenről, akkor nem is fognak hinni. A mi dolgunk tehát az, hogy szóljunk, és a szív döntését pedig ráhagyjuk arra, aki hallgatja, az már nem a mi felelősségünk.

Nézzünk meg tehát további érveket, melyek Isten mellett szólnak. Ezek még mindig Biblián kívüli érvek. Amíg valaki nem hisz Istenben, a Bibliát sem fogadja el tekintélynek.

(2) A boldogság utáni vágyból származó istenérv.

(p1) A boldogság utáni vágy minden embernek veleszületett, kiirthatatlan tulajdonsága.

(p2) Lehetetlen azonban, hogy az ember természeténél fogva állandóan olyasmi után törekedjen, ami a maga teljes valóságában egyáltalán nem érhető el.

(p3) Ez a boldogságvágy azonban itt a földön soha nem elégíthető ki tökéletesen.  Csak a végtelen jóban lelhetünk teljes megelégedést.

K: A végtelen jó azonban az Isten. Kell tehát Istennek lennie, aki felé az ember boldogságvágya, habár öntudatlanul, állandóan törekszik.

(p1) A boldogságvágy minden embernek veleszületett és kiirthatatlan tulajdonsága.

Mindenki szeretne boldog lenni. Nem csak szeretne, hanem akar is boldog lenni; minden cselekedetünket az a vágy irányítja, hogy általa lehetőleg nagy boldogságot vívjunk ki magunknak. Azt is elmondhatjuk, hogy az emberek nem elégednek meg egyfajta közepes, „már éppen elég” boldogsággal, hanem mindig vágyank még nagyobb boldogság és örömérzet iránt. Lehet, hogy valaki azt mondja, hogyha „nekem ez meg az meglenne, vagy ilyen és olyan helyzetben lehetnék, akkor én már boldog lennék”, de ez nem igaz. Nincs a földön egy olyan ember sem, aki ne tudná magát a jelenleginél még boldogabbnak tartani.

Van olyan közületek, aki azt mondaná, hogy ő már tökéletesen boldog?

Amikor tehát az emberek boldogságra vágynak, akkor ez a boldogság a tökéletes boldogság kell legyen. Ez azonban a földön nem elérhető.

(p2) Lehetetlen, hogy az ember természeténél fogva törekedjék olyasmi után, ami el nem érhető.

Ha az ember természeténél fogva a legnagyobb hevességgel törekszik a boldogság felé – mégpedig a tökéletes boldogság felé -, akkor ennek a boldogságnak valahol létezőnek és elérhetőnek kell lennie. Máskülönben a természet maga volna hazug. Egy eszes, értelemmel bíró lény, mint az ember ugyanis csak arra törekedhet, csak azután vágyódhat, amiről meg van meggyőződve, hogy elérhető.

Régebben én egy olyan üzleti rendszerben dolgoztam, ahol azt mutattuk be az embereknek, hogy bizonyos termékek forgalmazásával hogyan tudnak ők maguk haszonra szert tenni. Sokféle indokkal találkoztunk, amit az emberek mondtak, hogy miért nem akartak vele foglalkozni. Ezek azonban rendszerint kifogások voltak, melyek hátterében leggyakrabban az állt, hogy nem hitték, hogy ez működik, vagy nekik sikerülhet. Márpedig az ember nem törekszik olyasmi után, amit nem tart elérhetőnek.

Így van ez a boldogsággal is. Ha az emberek nem tartanák elérhetőnek, nem törekednének utána. De mint láttuk, minden ember törekszik utána, tehát ennek valós alapjának kell lennie.

Valahányszor tehát a boldogság után vágyódunk és ennek elérésére csak egy lépést is teszünk, mindannyiszor a bennünk szunnyadó természetes tudatból indulunk ki, hogy ez a boldogság csakugyan van és elérhető.

Ennek a gondolatnak bizonyító erejét sokan nem veszik észre. Belenyugszanak abba a divatos paradoxonba, hogy a boldogság olyan álom, amely után önkéntelenül rohanunk, és amely nem valósítható meg soha. Ezzel azonban egy nagyon mély ellentmondást visznek bele az emberi természetbe.

Ha ugyanis az ösztöneink valami olyasmi megszerzésére hajtanak minket, ami nincs, miből tudhatjuk, hogy más esetben nem csapnak be minket?

Az állatok igazából két dologra törekszek csupán: a létfenntartásra és a fajfenntartásra. E mindkét cél elérhető. Ösztöneik e két cél érdekében fejtik ki hatásukat.

Lehetséges volna, hogy az ember viszont olyan célok felé törekedjen, ami nem elérhető? Ha az emberben van boldogság utáni vágy, akkor kell lennie egy oknak, ami előidézte azt. Nincs ugyanis okozat ok nélkül.

C) Ez a boldogságvágy csak a végtelen jóban elégülhet ki teljesen.

Ezen a világon azonban, ahogy láttuk nincs teljes és tökéletes boldogság.

Ez a világ a tökéletlenség állapotában van. Az édenkerti bűneset miatt Biblia szerint romlandóság alá van vetve, ezért e világi létben a hiánytalanság, a hibátlanság állapota nem érhető el. Az embert Isten egy tökéletes világba, teljes boldogságra teremtette. A bűneset miatt azonban a világ körülötte tökéletlenné vált, de az ember vágya a tökéletes boldogságra megmaradt.

Ha csak a világi oldalról nézzük, ahogy nincs abszolút egészséges, úgy nem lehetséges abszolút boldog ember sem.

Látott már közületek valaki agárversenyt a televízióban? Amikor egy műnyulat húznak az erre beidomított kutyák előtt, amelyek eszeveszetten futnak utána. A futam során azonban soha nem érhetik azt el. A világi ember így fut egész életében a boldogság után: soha nem érheti azt el.

A világ csak relatív, viszonylagos boldogságot tud nyújtani.

Minden e világi „boldogság” tehát korlátolt és véges. A szépség, a gazdagság, a hírnév, hatalom legkésőbb a halál percében összedől. A tökéletesen boldog állapot azonban a hiánytalanság, a hibátlanság, a végtelen jó állapota. Ennek az állapotnak azonban valahol léteznie kell, hiszen csak így törekedhet utána az ember.

K: A végtelen jó azonban az Isten.

Mivel a tökéletes jóság és boldogság a világban nem található, de léteznie kell, így annak a fizikai valóságon kívül kell léteznie. A végtelen igazság, jóság és szépség fogalma egyszerűen azonos az Isten fogalmával, aki maga a végtelen tökéletesség, gazdagság, bőkezűség és szeretet.

Ha tehát természetünk szava nem hazug, ha – amint kimutattuk – nem vágyhatunk nem létező dolog után, akkor ennek a tökéletes boldogságnak valahol léteznie kell. Ha pedig létezik, akkor kell forrásának is lenni, aki biztosítja ezt a tökéletes boldogságot. Aki ezt biztosítja, Isten az. Tehát léteznie kell Istennek.

Ellenvetés. Ha erre valaki azt felelné, hogy hiszen az állat is vágyódik a boldogság felé és azt mégsem éri el soha, erre azt felelhetjük: az állat is vágyódik a lehetőleg legnagyobb fokú fizikai jólét, úgymint jóllakottság, fájdalmak kerülése, számára megfelelő környezet, élettér birtoklása és ilyenek után. Ha azonban e fizikai szükségei be vannak töltve, nem vágyik több után. Nem vágyik nagyobb, kényelmesebb fészek, odú, szebb tollazat stb iránt. Minden alap nélkül való állítás az, hogy az állat a szó szoros értelmében vett boldogság után vágyódna. Azt, amire az ő természete hajtja őt, az állat el is érheti, de ez nem egyéb a lét és fajfenntartás biztosításánál. Még amikor azt látjuk, hogy kutyák vagy lovak ragaszkodnak a gazdájukhoz, ez sem tekinthető boldogság utáni vágynak. Ezt az embernek végtelenbe vágyó igazságszomjával és boldogságáhításával még csak összehasonlítani sem lehet.

Ennek az érvnek a hatalmas megerősítéséül szolgál az a tény, hogy az összes népek hittek nemcsak az Isten létében, hanem a lélek halhatatlanságában is: a boldogság otthonát a túlvilágban keresték. Erről a közmegegyezésről a múlt héten volt szó.

Az ember boldogságvágyából egyesek éppen ellenkezőleg: az isteneszme értéktelenségére akartak következtetni. Azt mondták: mivel az ember vágyódott a boldogságra, de azt itt a földön nem érhette el, ezért kitalálta Istent, hogy nála és benne találja meg a boldogságvágya kielégítését.

Ez azonban ismét a „fiú az apa előtt” (filius ante partem) hibás érvelés, mert addig nem is támadhatott az emberben ilyen vágy, mielőtt azt Isten el nem ültette benne. Láthattuk ugyanis, hogy az élővilág minden tagja csak olyasmi után vágyakozik, ami valóságosan létezik és elérhető. Evolúciós szemlélettel semmi nem indokolja egy ilyen vágyakozás kialakulását.

Másodszor: a boldogság vágya nem nevezhető egyszerűen önző képzelgésnek, mert az a legtermészetesebb és legmélyebb emberi ösztön megnyilvánulása, az igazság, jóság és szépség teljességének szomjazása, amely nem lehet hamis és alaptalan, hacsak maga az emberi természet és értelem nem az.

Összegezve ezt az érvet:

(3) A lelkiismeretből származó istenérv

(p1) Az emberi lelkiismeret egy feltétlenül felettünk álló erkölcsi törvényt tételez fel.

Az ember, mégpedig minden nép és minden korszak embere, természettől fogva bizonyos dolgokat erkölcsösöknek, másokat erkölcstelen rosszaknak ismert és ismer fel, és ez az erkölcsi érzék vagy helyesebben ítélőképesség, vagyis a lelkiismeret minden időben és minden népnél egyenlően megvolt és megvan. Lelkiismeretünk nemcsak arra figyelmeztet, hogy a jót tennünk, a rosszat kerülnünk kell, hanem ha jót vagy rosszat tettünk, utólag is jó vagy rossz érzést kelt bennünk: a jó tett tudatát vagy a bűn tudatát.

Róma 2:14 - 2:15

(14) Mert mikor a pogányok, akiknek törvényük nincsen, természettől a törvény dolgait cselekszik, akkor ők, törvényük nem lévén, önmaguknak törvényük:

(15) Mint akik megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van írva az ő szívükbe, egyetemben bizonyságot tévén arról az ő lelkiismeretük és gondolataik, amelyek egymást kölcsönösen vádolják vagy mentegetik.

Minden ember, a vad népek is érzik, hogy bizonyos dolgokat nem szabad megtenni, és vannak bizonyos erkölcsi kötelességek, mint a szülők tisztelete, a hála, a baráti hűség, a hazaszeretet, a más vagyonának megbecsülése stb., amelyeket be kell tartani. És azt is érzi és tudja minden ember, hogy ezek az erkölcsi kötelességek minden emberi törvénykezéstől függetlenül léteznek, és hogy betartásuk fontosabb volna minden egyéni érdeknél.

Az igaz, hogy az emberek gyakran megszegik ezeket a törvényeket, de ennek ellenére tudják, hogy ezek léteznek, és tudják azt is, hogy nem volna szabad megszegniük őket.

Honnan eredhet tehát ez az erkölcsi törvény? Mint mindennek, ennek is kell egy valós alapjának lennie, ahonnan ered, ez nem lehet pusztán valami elvont fogalom. Egy elvont, elméleti dolog nem szabhatna határt az ember cselekedeteinek, hacsak ha az nem valami egyetemes, kényszerítő forrásból ered. Kell tehát valami olyan valósággal létező legfőbb jónak lenni, ami miatt az egyéni érdekeinkről is lemondunk.

A „természetes kiválasztódás” elmélete szerint az az egyed marad fenn, és fejlődik tovább, amely a maga számára a legjobb feltételeket tudja biztosítani, a többi egyed kárára is. Ez pedig nem ad magyarázatot arra, hogy miért mondana le egy egyed a személyes haszonról egy másik számára.

A lelkiismeret nemcsak azt mondja, hogy ez vagy az „helyes” vagy „helytelen”, ezt vagy azt jól vagy rosszul tettük, hanem azt is, hogy a jónak követése és a rossznak kerülése valamiféle íratlan törvény, parancs vagy kötelesség. Egészen más az, amikor az ember éhes vagy szomjas, és tudja, hogy enni, inni jó és hasznos a számára, mint amikor a lelkiismeret szavára valamit helyesnek vagy helytelennek tart. Előbbi belső fizikai szükségből ered, utóbbi azonban valami külső, ez egyénen kívül létező egyetemes parancs.

Honnan eredhet azonban ez a parancs? És ami ugyanilyen fontos, hol van ez rögzítve, mi vagy ki az, aki-ami előírja ezt az ember számára?

Nem magyarázható ez az erkölcsi ítélet kölcsönös megállapodásból sem, mert ilyen benső lelki értékítéletet semmiféle emberi hatalommal nem lehetne minden emberbe, minden népbe, minden időben és az egész világon beleszuggerálni.

Azt sem lehet mondani, hogy az erkölcsi jó azért feltétlenül kötelező, mert az ész parancsolja, hogy kövessük.  De miért parancsolja az ész? Mi ennek a reális alapja? Az ész nem csinálja az erkölcsi törvényt, hanem csak felismeri, mint meglévőt, és az akaratunk elé állítja. Az akaratunk pedig képes áthágni ezt a törvényt. Az erkölcsi törvény létezik a mi eszünktől, értelmüktől függetlenül is, tehát kell lennie az elégséges, reális alapjának is; ez pedig csak egy létező, vagyis végtelen jó lehet.

Megerősíti ezt az érvet a lelkiismeret szava is, mely az elkövetett jó vagy rossz cselekedet után helyeslő vagy vádló érzetet okoz. A lelkiismeretnek ezt a szavát sem lehet pusztán az észből magyarázni. Mert az ész csak annyit mondhat egy-egy cselekedetünkről, hogy hasznos volt-e, megfelelt-e a társadalmi szokásoknak, szép volt-e stb. A lelkiismeret azonban feltétlenül többet mond. Ha jót tettünk, ez örömérzetet kelt bennünk, mert érezzük, hogy valamely nagy és mindenek felett való kötelességünknek tettünk eleget. Ha pedig rosszat tettünk, ez félelmet és aggódást kelt bennünk, mert érezzük, hogy a vétettünk valami felettünk álló törvényszerűségnek. A bűntudat és a velejáró félelem egy valóságos végtelen veszteség érzetét kelti bennünk, egy jóét, ami semmivel fel nem ér, és amit visszavonhatatlanul elvesztettünk.

Ha nem volna bűntudat, és nem volna lelkiismeret, soha senki nem térne meg, hiszen senki sem ismerné fel bűnös voltát, és járulna Istenhez bocsánatért.

(P2) Ez a lelkiismereti törvény Isten nélkül érthetetlen volna.

Ezzel az erkölcsi törvénytudással adva van az emberi értelem és lelkiismeret tanúság-tétele az Isten mellett.

Egyszer: az erkölcsi törvény feltételezi az Isten létét; másodszor a lelkiismeret feltételezi az Isten létének felismerését.

1. Az erkölcsi törvény feltételezi az Isten létét. Nincs törvény törvényhozó nélkül. Ha valahol törvényt ismerek fel, ezzel együttvéve törvényhozót is felismerek. A lelkiismeret kötelező ereje nem eredhet a puszta ítélőképességből, mert ez legföljebb valaminek a hasznos, szép, megfelelő voltát ismerheti fel emberi szempontokból, de felsőbb kötelességet nem szabhat rá, mert az ugyanannyi volna, mintha valaki önmagának megfellebbezhetetlen parancsokat osztogatna.

A lelkiismeret, lelki képesség végeredményben csak a saját erkölcsi ítélőképességünk, amely a kötelességeinket felfedezheti, de e kötelességet nem hozhatja létre önmagunkkal szemben. Senki sem lehet önmagának ura és feljebbvalója. Ha tehát a lelkiismeret igazi kötelességről beszél, sőt jutalmazó és büntető következményeket helyez kilátásba, ez feltételezi azt, hogy az emberi lelkiismeret éppen magától a természettől úgy van berendezve, hogy egy magasabb törvényhozónak a parancsait és törvényeit közölje az emberrel. Ha tehát a természet szavára hallgatok, már ezen az egy alapon meg kell találnom a legfőbb törvényhozót, az ember fölött álló és vele feltétlenül rendelkező Teremtőt: a személyes Istent.

2. De az erkölcsi jónak mint törvénynek felismerése, azaz a lelkiismeret is lehetetlen volna az Isten felismerése nélkül.

A lelkiismeret nemcsak feltételezi az Istent mint törvényhozót, hanem ennek a törvényhozónak felismerése is rávezeti az embert. Ezért találjuk meg az emberek és népek közmegegyező hitében az Isten fogalmát, nemcsak mint teremtőét, hanem mint a jónak parancsolóját és megjutalmazóját, a rossznak pedig tiltóját és büntetőjét. Ebből a szempontból a lelkiismeretből folyó istenérv újabb megerősítése a közmegegyezésből vagy közmeggyőződésből származtatott istenérvnek.

Ellenvetés. Erre azt mondhatná valaki, hogy hiszen a primitív népeknél sokszor a legkevertebb és zavarosabb erkölcsi felfogásokkal találkozunk, sőt még a művelt pogány nemzetek is sok erkölcsi kérdésben (rabszolgaság megengedettsége stb.) nem láttak tisztán. Vannak népek, amelyek az idős szülőket bizonyos korban csupa irgalomból agyonverik; másutt a többnejűség, a rablás, lopás stb. nem mennek vétekszámba. Azonban mi következik ebből? Megint csak az, hogy az ember az eredetileg kétségtelenül tisztább erkölcsi eszméket helyenként eltorzította, egy és más dologban bizonyos társadalmi szokások vagy alakulások eltompították az emberek lelkiismeretét és tisztánlátását. De ez itt egyáltalán nem fontos. Nem azt mondjuk, hogy az erkölcsi törvény a maga egészében tisztán állt minden nép lelkében, hanem: hogy egyáltalán volt erkölcsi törvény s ez nagyjából mindenütt és minden időben megegyezett. Hogy néha egyes helytelen dolgokat erkölcsileg megengedetteknek tekintettek, ez is csak megerősíti tételünket: éppen azért gyakorolták ezeket a helytelenségeket, mert erkölcsileg megengedetteknek tartották. De ebben is a „megengedettség” kérdése volt reájuk nézve a döntő. Voltak, akik a lelkiismeret fejlődését egyszerű társadalmi szokásokból és megállapodásokból akarták kimagyarázni. A majomelmélet hívei természetesen minden erkölcsi törvényt és vonatkozást, így pl. a szemérmet is csak lassú fejlődés és különböző külső behatások eredményeképp szeretnék feltüntetni. Ezek azonban teljesen önkényes, képzelgésen alapuló feltevések.

Összefoglalás.

Az ember lelkivilágának jelenségei tehát háromféle úton is elvezetnek az isteneszme tárgyi valóságának s objektív értékének felismerésére. Az emberi nem közmegegyezése mindig hitte és vallotta az Istent és ennek a közmegegyezésnek egyetlen helytálló magyarázata csak a természetes emberi észnek következtető ereje, a gondolkozási törvényeknek öntudatlan és önkéntelen alkalmazása lehet. Ez az első ún. morális istenérv. Másodszor az ember boldogságvágya, a végtelen megismerés és kielégülés felé törekvő áhítozása vezet rá a legfőbb jónak, az igazság és jóság ősforrásának, az Istennek realitására. Végül harmadszor: a lelkiismeret ténye s főleg a lelkiismeretünkben jelentkező abszolút, felsőbbrendű s elkerülhetetlen kötelességérzete vezet rá egy legfőbb, világfeletti törvényhozóra, egy végtelen hatalmú lényre, akitől mindenestül függünk, s akinek épp ezért joga van nekünk minden fölött kötelező törvényeket szabni.