Apostolok cselekedetei 22:6 - 10
(6) Lőn pedig, hogy amint menék és közelgeték Damaszkuszhoz, déltájban nagy hirtelenséggel az égből nagy világosság sugárzott körül engem.
(7) És leesém a földre, és hallék szót, mely monda nekem: Saul, Saul, mit kergetsz engem?
(8) Én pedig felelék: Kicsoda vagy, Uram? És monda nekem: Én vagyok a názáreti Jézus, akit te kergetsz.
(9) Akik pedig velem valának, a világosságot ugyan látták, és megrémültek; de annak szavát, aki velem szól vala, nem hallották.
(10) Én pedig mondék: Mit cselekedjem, Uram? Az Úr pedig monda nekem: Kelj fel és menj el Damaszkuszba; és ott megmondják neked mindazokat, amik elrendelvék neked, hogy véghez vigyed.
Pál apostol megtérésének történetét olvashatjuk itt az Igében. Ez az esemény háromszor is elbeszélésre kerül az ApCsel-ben, és amit az Ige ennyire hangsúlyoz, annak bizonyára nagy jelentősége van, melyre jól tesszük ha megkülönböztetett figyelmet fordítunk.
Ez egy több szempontból is tanulságos történet, melynek széles körű példaértéke van. Azt szeretném azonban, ha mi a figyelmünket most Pál két kérdésre összpontosítanánk, mely a 8. és a 10. versekben hangzik el.
Ezek pedig:
- Kicsoda vagy, Uram?
- Mit cselekedjem, Uram?
A keresztyén hit lényege igazából ebben két kérdésben van benne. Ezekre a kérdésekre adott válaszaink alapján dől el, hogy keresztyének vagyunk-e valójában, hogy újjászülettünk-e igazából, vagy csak áltatjuk vele magunkat, és másokat is. Istent persze nem tudjuk becsapni, hiszen Ő a szíveket vizsgálja. Mi emberek azonban képesek vagyunk nem szívből, hanem csak színből valamilyennek mutatni magunkat.
Mi is ez a két kérdés tehát valójában? „Kicsoda vagy, Uram?” - kérdezte Pál, amikor felocsúdott a megdöbbenéséből.
A kérdést most úgy is feltehetjük: „Kicsoda Jézus Krisztus?”
Ez az első kérdés, melyet önmagunknak is fel kell tennünk: kinek tartjuk mi Jézus Krisztust?
A kérdés nem az, hogy tudnánk-e egy dolgozatot írni krisztológiából. Sokan vannak, akiknek bőséges ismeretük van arról, hogy mit tanít a Biblia Jézusról, és kérdésre jól el is tudják mondani azt. Vajon Pál, még mint Saul nem tudta, hogy mit tanítanak a keresztyének Jézusról? De biztosan jól tudta, és éppen ezért üldözte őket.
A kérdés tehát nem az, hogy tudjuk-e a leckét Krisztusról, hanem az, hogy kinek tartjuk Őt valójában a személyes életünkben? Még csak nem is az a kérdés, hogy kinek tartja Őt a Biblia Baptista Gyülekezet, hanem, hogy én kinek tartom, illetve te kinek tartod Őt?
Nem tudom emlékeztek-e még rá, hogy a Tavaszi Örömhír Napokon miről prédikált Czentye Mihály testvér, mi volt a legfontosabb üzenete?
Sok dologról tanított, de ami bennem leginkább megmaradt, az így hangzott: Jézus Krisztus az ÚR!
Jézus Krisztus az ÚR!
A „Kicsoda Jézus Krisztus?” kérdése a mi válaszunk valóban az, hogy Ő az ÚR?
Igazából mit is jelent valójában az a kifejezés, hogy „Úr”? Üres formalitássá silányult csupán, vagy van-e még valami jelentéstartalma ennek a szónak?
Napjainkban, amikor a tekintély trónfosztását látjuk mindenfelé a világban, az „úr” szó használata már szinte semmi tiszteletet nem hordoz az ily módon megszólított irányában. És bizony ez a jelenség hatással van ránk keresztyénekre is. Amikor ezt mondjuk: Jézus Krisztus az Úr, ezt is értjük alatta?
(Malakiás 1:6a) -ban így szól Isten:A fiú tiszteli atyját, a szolga is az ő urát. És ha én atya vagyok: hol az én tisztességem? És ha én úr vagyok, hol az én félelmem?
Malakiás korában még olyan volt a kultúra, hogy a gyermekek tisztelték a szüleiket és a szolgák az uraikat. Akkor még lehetett ezekhez hasonlítani a tiszteletet, mára sajnos már csak kevéssé. Ennek ellenére azért világos, hogy mire céloz az Igében Isten: Ha mi Úrnak hívjuk őt, akkor annak meg kell jelennie a mi valóságos tiszteletünkben, és abban, hogy engedelmeskedünk Neki.
(1Sám 15:22) Sámuel pedig monda: Vajon kedvesebb-e az Úr előtt az égő- és véres áldozat, mint az Úr szava iránt való engedelmesség? Íme, jobb az engedelmesség a véres áldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél!
Jogosan szólítja-e egy sportoló az edzőjét mesternek, ha nem hallgat annak tanácsaira? A sportolók önszántukból választanak edzőt maguknak, és önszántukból követik annak utasításait. De ha nem tartják magukat az edzéstervhez, akkor képmutatás Mesternek hívni az edzőt.
Ha tehát mi Úrnak hívjuk Jézust, de nem tartjuk meg parancsolatait, mi is csak képmutatók vagyunk, nem valódi hívők.
Mondhatja-e azonban valaki azt, hogy Jézus Krisztus az én Uram, a nélkül, hogy ne tenné fel a következő kérdést is, amelyet Pál is feltett:
- Mit cselekedjem, Uram?
Pál megtérése nagyszerűen kiábrázolja minden ember megtérésnek menetrendjét.
Kezdetben minden ember tévelyegve él a világban a saját értelmét és érzelmeit követve, nem engedelmeskedve Istennek. Még azok a kisgyermekek is ilyenek, akik kiskoruktól fogva hallottak Jézusról. Nekik is ki kell mondaniuk a szívükkel, hogy Jézus Krisztus számomra az Úr, és immár nem én magam vagyok a magam számára az Úr.
Ahogyan a Biblia is tanítja, kezdetben minden ember szíve kemény, senki sincs, a ki keresse az Istent.
Ezért Istennek magának kell lépnie először az ember felé, és feltörnie a szívének keménységét, hogy aztán abban az Ige magja gyökeret verhessen.
Azt olvassuk itt, hogy Pált hírtelen nagy fényesség, világosság vette körül. Pál írástudó volt, aki jól ismerte a Szent Írásokat, és talán eszébe villant, amit Ézsaiás mondott:
(Ézsaiás 9:2) A nép, amely sötétségben jár vala, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük!
Pál biztosan egyből megértette, hogy ez a nagy fényesség csakis Istentől származhat. A megtéréshez vezető első lépés Isten részéről, hogy fényt gyújt fel felettünk, hogy megláthassuk Őt. Tudjuk az Igéből, hogy nincs egyetlen ember sem, aki Istent igazán keresné, előbb Istennek kell világosságot gyújtani az emberben. A Pált körülragyogó világosság jelképezi azt, ahogyan Isten megteszi az első lépést minden hívő életében, ahogyan megtöri szívének keménységét, előkészítve a beléhulló mag befogadására.
Pálnak volt már ismerete arról, hogy kinek tartják a keresztyének Jézust, csak nem hitte el azt. Jézusnak tehát elég volt annyit mondania, hogy Én vagyok az, akit te üldözöl. Nincs leírva, de bizonnyal Pál is kimondta ekkor – legalább gondolatban – amit Tamás is, amikor találkozott a feltámadt Jézussal: „Én Uram, és én Istenem”.
Manapság sokan vannak, akik a szájukkal mondják ugyan ezt, de nem teszik fel a következő kérdést: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?”, vagy ha fel is teszik, nem kíváncsiak a válaszra. Vagy ha meghallgatják is a választ, mégsem cselekszik azt.
Olyanok, mint a gazdag ifjú:
Mt. 19:16, 22
„Jó Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem?” Sokáig nem értettem Jézus válaszát, mert látszólag mintha azt mondta volna, hogy Ő nem Isten. Valójában Jézus itt azt juttatta kifejezésre, hogy az ifjú nem ismerte el őt Istennek, nem szólította Úrnak. Egy bölcs tanítónak tartotta Őt. Jézus azonban már ezzel az állításával is leszögezte, hogy emberek között senki sem lehet jó a saját cselekedetei alapján. Könnyű ebben az ifjúban az önigaz farizeust látni a helyett, hogy magunkat látnánk meg benne. Lehet, hogy mi is olyanok vagyunk, akik büszkék vagyunk az életünk azon területeire, amelyekben engedelmeskedünk az Igének. Jézus elismerte ezeket a területeket az ifjúnál is, de rámutatott viszont arra, amiben még nem vettette alá magát Istennek. Az ifjúnál ez a gazdagság szeretete volt. Lehet, hogy nálad valami más ez.
Azokon a területeken könnyű engedelmeskedni, melyek nem okoznak kísértést, mert nem vágyunk rájuk. (Pl.: alkoholtól való tartózkodás egy amúgy sem italozó embernek).
John Bunyan a Zarándok útjában beszámol egy emberről, akinek Fecsegő volt a neve, és akivel a két zarándok, Hívő és Keresztyén találkozott. Megtudjuk erről a Fecsegő nevű emberről, hogy alaposan járatos volt a Biblia ismeretében, és bárkivel szívesen beszélgetett is róla. Azonban ismerete csak a szavai szintjén mozgott, az életében nem valósította meg azokat, amire Isten az Igében felszólít. Vagyis megvolt az ismerete, de hiányzott belőle az engedelmesség. Ő készséggel elismerte, hogy amit a Biblia ír, az igaz, de semmi hajlandóság nem volt benne e szerint is élni. Így ír róla:
„ama napon az ember aszerint fog megítéltetni, hogy élete hozott-e gyümölcsöt? Nem az lesz a kérdés, hogy ’hittetek-e?’, hanem hogy cselekvők voltatok-e, vagy csak fecsegők?”
Vajon te cselekvő vagy, vagy csak fecsegő?
Bunyan később így folytatja: „Tény az, hogy az ismeret tetszik a fecsegőknek és a kérkedőknek, de Istennek a cselekvés tetszik. Nem mintha a szívnek előnyére válnék az ismeret hiánya, hiszen ismeret nélkül a szív üres. Hanem úgy áll a dolog, hogy ismeret és ismeret között különbség van. Az egyik megmarad a dolgok puszta szemlélésében, a másikat pedig követi hitből és szeretetből az az elhatározás, hogy Isten akaratát teljes szívvel cselekedje. Az előbbit a fecsegők gyakorolják, de az utóbbi nélkül az igaz keresztyén boldog nem lehet.”
Majd idézi: (Zsolt 119:34) Oktass, hogy megőrizzem a te törvényedet, és megtartsam azt teljes szívemből.
Ismeritek Máté 13.-részében az Isten országáról szóló példázatokban a búza és a konkoly példáját. Jézus arról tanít, hogy a búza, vagyis az igazi hívők közé konkoly, vagyis álhívők keverednek, akik csak szólják, de nem cselekszik Isten akaratát. Ők azok, akiket Bunyan a Zarándok útjában fecsegőknek nevez. Minden egyházban és gyülekezetben előfordulhatnak ilyenek. Sőt, önmagunkat is érdemes megvizsgálni, hogy én cselekszem Isten akaratát, vagy csak beszélek róla. Ha az utóbbi, még van lehetőség változtatni. Ahogy Péter mondja (2Pét 3:9) : az Úr hosszan tűr értünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.
A búza és a konkoly példázata arra figyelmeztet, hogy fecsegők végül nem jutnak be Isten országába, mert az aratásnál össze lesznek gyűjtve és megégetik őket.
2 János 1:9 Aki félrelép és nem marad meg a Krisztus tudománya mellett, annak egynek sincs Istene. Aki megmarad a Krisztus tudománya mellett, mind az Atya, mind a Fiú az övé.
Luk 12:47 És amely szolga tudta az ő urának akaratát, és nem végezte el, sem annak akarata szerint nem cselekedett, sokkal büntettetik meg;
Ezek a versek mind arra figyelmeztetnek, hogy csak akkor nevezhetjük jogosan Úrnak Jézust, ha megcselekedjük az Ő akaratát.
(Ján 14:15) Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.
Vannak, akik úgy gondolkodnak, hogy
„Tudom uram, hogy mit akarsz, hogy cselekedjem, de én egy szabad szellem vagyok, és abban hiszek, hogy mindenkinek más az élet értelme, és mindenki maga találja meg azt magának.”
Mondhatja-e valaki vasárnap és szerdán, hogy „Jézus Krisztus az Úr”, a többi időben pedig megy, és a saját akaratát cselekszi? Egy úrnak engedelmeskedni kell, azért hívják őt úrnak. Jézust önkéntesen választhatjuk Úrnak az életünkben. Ha azonban nem engedelmeskedünk neki, akkor ne áltassuk magunkat és másokat azzal, hogy szánkkal Úrnak nevezzük Őt. Nem leszünk ugyanis mások akkor, mint a Jézus korabeli zsidók, akikről azt olvassuk, hogy csak szájjal közeledtek Istenhez, de a szívük távol volt Tőle.
A világ sokféle formában próbál rávenni minket arra, hogy ne az Úr akaratát cselekedjük, hanem a sajátunkat.
Nagyon sokat lehet találkozni, például azzal a közhelyszerű szlogennel, hogy „ne hallgass rá, hogy mások mit mondanak, csak légy önmagad”. Különösen a fiatalok szeretik az ehhez hasonló szlogeneket. Gondolkozott már rajta azonban valaki, hogy kik azok a „mások”, akikre nem kellene hallgatni? Hiszen éppen ez az, amit a „mások”, vagyis mindenki mond manapság. Ez az uralkodó világnézet. Fiatalok milliói nem veszik észre, hogy micsoda mesterien elrejtett ravaszság rejlik az ilyen mondatokban. Nyugodtan mondhatjuk, hogy sátáni ravaszság.
A ravaszság abban rejlik, hogy megbújik a szavak háttérben a tényleges beszélő, aki ezeket valójában mondja. Mi hiányzik ugyanis az ilyen kijelentésből? Ennek így kéne hangoznia: „ne hallgass másokra, HANEM RÁM HALLGASS!” Mivel ez utóbbi kijelentés rejtve marad, ezért nem is teszik fel azt a fontos kérdést, amit pedig fel kéne tenni: „miért, ki vagy te, hogy inkább rád hallgassak?”
Jézus bizonyította, hogy Ő Isten, ezért kellene rá hallgatni, és nem kertelt, hanem így fogalmazott: „Bizony mondom néktek…”
Szívesebben hallgatnak azonban az emberek inkább az ilyen meg nem vizsgált forrásokból származó tanításokra, mert azok kedvesebbek a fülüknek.
Fontolja meg mindenki, aki ilyen álbölcsességekre hajtja a fülét, amit Pál írt Timóteusnak:
2 Tim. 4:3- 4
(3) Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük;
(4) És az igazságtól elfordítják az ő fülüket, de a mesékhez oda fordulnak.
Meghagyom mindenkinek, hogy gondolkozzon ezen a kérdésen. Ha minél több összefüggését gondolod át ennek, látni fogod, hogy milyen ördögi ravaszság rejlik ezekben a manapság jelmondatszerűen használt szavakban. Mégis, azok a legnépszerűbb zenekarok például, akik ilyen hazug „bölcsességekkel” vakítják a rajongóikat.
Ha tovább vizsgáljuk Pál megtérésének történetét, azt látjuk, hogy Pál (Saul) kísérői látták a mennyei világosságot, de nem értették Jézus Pálhoz intézett szavait. Így van ez a Bibliát megtéretlenül olvasókkal is: a Szent Lélek vezetése nélkül nem értik meg azt.
A következő jellegzetesség, amit felfedezhetünk, hogy Jézus volt az, aki Pál kemény szívét feltörte, de azután a helyett, hogy maga mondta volna el neki, hogy mit kell tennie, elküldte egy hívőhöz Damaszkuszba, hogy az mondja el neki, hogy mit kell cselekednie.
Így történik ez minden ember megtérésekor is: Isten először elkezd munkálni az ember szívében, és azután elirányítja valakihez, aki megismerteti őt az evangéliummal. A Sátán is kiismerte azonban ezt a menetrendet, ezért igyekszik valamely hamis tanító hálójába terelni az ilyen embereket.
(Máté 13:4) És amikor ő vet vala, némely mag az útfélre esék; és eljövén a madarak, elkapdosák azt.
Ezért kell nekünk, akik az igazságot hirdetjük, mindent megtennünk, hogy ne valamely tévtanító kapkodja el az elvetett magot.
Nézzük meg, mi volt az első utasítás, amit Pál Anániáson keresztül az Úrtól kapott:
(Apcs 22:16) Most annak okáért mit késedelmezel? Kelj fel és keresztelkedjél meg és mosd le a te bűneidet, segítségül híván az Úrnak nevét.
Természetesen a „megkeresztelkedés” ebben az esetben is bemerítkezést jelent. Mit kell tehát tennie egy hívőnek, miután megtért? Fontos a bemerítkezés? Előírás ez, vagy csupán választható lehetőség? Isten Igéje így mondja: „mit késedelmezel? Kelj fel és keresztelkedjél meg”.
Aki megtért, és megtérése valódi volt, annak mi oka lehet rá, hogy ne adja ennek nyilvános tanújelét azzal, hogy bemerítkezik?
Csak egy ilyet tudok elképzelni: megtérése csupán formális volt.
Hogy Pál komolyan kérdezte Jézustól azt, hogy „Mit cselekedjem Uram?” látszik abból, hogy valóban meg is tette, amit az Úr parancsolt neki.
Megtérésének első elbeszélésében ezt olvassuk:
(Apcs 9:18) És azonnal mintegy pikkelyek estek le szemeiről, és mindjárt visszanyeré látását; és felkelvén, megkeresztelkedék;
Pál tehát valóban nem késlekedett a bemerítkezéssel, vagyis hitének nyilvános bizonyságtételével.
Ezután pedig rögvest beállt abba a munkába, melyre az úr elhívta.
Agrippa király előtt így írta le a szolgálatát:
(Apcs 26:20) Hanem először a damaskusbelieknek és jeruzsálembelieknek, majd Júdeának egész tartományában és a pogányoknak hirdettem, hogy bánják meg bűneiket és térjenek meg az Istenhez, a megtéréshez méltó cselekedeteket cselekedvén.
Megfigyelitek, mi az amit hozzátett Pál a megtéréshez: „megtéréshez méltó cselekedeteket cselekedvén”
Vannak, akik azt mondják, hogy Pál és Jakab ellentmondásban vannak egymással, mert Pál a kegyelemből, míg Jakab a cselekedetekből való üdvösséget tanítja. Valójában – ahogy ez itt is látszik – mindketten ugyanazt hirdetik, csak mást hangsúlyoznak belőle. De a lényeg mindkettejüknél ugyanaz: a megtérés akkor valódi, ha hitből van, de megmutatkozik a neki megfelelő cselekedetekben.
Keresztyén-e tehát az ilyen ellentmondó kijelentés:
„Te vagy Jézus Krisztus az Úr, de azért én megyek, és teszem, amit jónak látok, uram! Nem szeretném, ha beleszólnál az életembe!”
Isten akaratát cselekedni nem nehéz, ha ott munkál bennünk a Szent Lélek.
(1Ján 5:3) Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek.
Aki azonban nem született újonnan, ezért még nem vett benne lakozást a Szent Lélek, annak számára lehetetlen. Erről ismerhetjük fel magunkban, hogy valójában az Úr gyermekei vagyunk-e: örömmel tesszük-e fel ezt a kérdést Jézusnak: „Mit cselekedjem, Uram?