Miért hiszünk?
Bizonyítékok a keresztyén hit mellett
Hitvédelmi sorozat 2/a rész
Múlt alkalommal belekezdtünk egy témába, hogy megvizsgáljuk azokat a bizonyítékokat, amelyek alátámasztják, megerősítik a hitünket. Mindezt pedig azért szeretnénk megtenni, hogy számot adhassunk a minket kérdezőknek, hogy hitünknek igenis van szilárd és értelemmel felfogható alapja, az nem valamiféle csalfa vak remény.
Ahelyett, hogy Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez c. versének elemzésébe kezdenénk, nézzük meg inkább mit írt Péter a
1Pét 3:15 „Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek [legyetek] megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel”
Péter ezt eredetileg azoknak írta, akiket üldöztek a hitük miatt, de alkalmazhatjuk mi is, amikor valaki számon kéri tőlünk a „bennünk lévő reménységet”, vagyis vagyis az Úr Istenbe vetett hitünket. A múlt héten idézett vallásfilozófus pont ezt tette, készüljünk hát rá fel, hogy megfeleljünk neki.
Áttekintettük múlt vasárnap a téma biblikus alapjait, és megnéztük, hogy a Biblia is arra ösztönöz bennünket, hogy legyünk meggyőződve róla, hogy miért hiszünk.
Megnéztük a hit fogalmának napjainkban leginkább elterjedt, de hamis felfogásait.
Megvizsgáltuk, hogy az élő hit egyik legkiemelkedőbb ószövetségi alakja, Ábrahám sem vakon hitt Istennek, hanem a már előzetesen megtapasztalt bizonyítékok alapján.
Megállapítottuk, hogy amikor azt mondjuk, hogy a hit a nem látott dolgokról való meggyőződés, akkor ezen azt értjük, hogy azon az alapon hiszünk a nem látható dolgokban, például Isten ígéreteiben, hogy korábbi tapasztalatainkra alapozva vagy pedig az értelem meggyőződése által szilárd bizonyosságunk van Isten és a Biblia igaz voltát illetően.
Nemcsak Ábrahám hite alapult Isten korábbi gondviselésén, hanem például Sámuelé is:
1Sám 7:12 „Sámuel pedig vett egy követ, és felállítá Mispa és Sén között, és Ében-Háézernek nevezte el, mert mondá: Mindeddig megsegített minket az Úr!”
De ugyanígy lehetne példákat hozni Dávid és mások életéből, bizonyságtételeiből is.
AZ IGAZSÁG TERMÉSZETE
Ha az embereknek a hit fogalmával kapcsolatban téves felfogásaik vannak, akkor azt kell mondjam, hogy az igazságéval kapcsolatosan még inkább.
Mi az igazság? Ez a klasszikus kérdés, amelyet Pilátus is feltett Jézus kihallgatása során. János 18:37-38
János 18:37-38
37 Monda azért neki Pilátus: Király vagy-e hát te csakugyan? Felele Jézus: Te mondod, hogy én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.
38 Monda neki Pilátus: Micsoda az igazság? És amint ezt mondá, újra kiméne a zsidókhoz, és monda nekik: Én nem találok benne semmi bűnt.
A világ ma ugyanazt az álláspontot képviseli, mint egykor Pilátus. Amikor azt mondjuk az embereknek: az Igazságról szeretnénk beszélni nektek, akkor gyakran így válaszolnak: „Ugyan már, micsoda az igazság?”
Mielőtt tehát elkezdenénk sorra venni azokat a bizonyítékokat, amelyek Isten létezése mellett szólnak, és amelyek alátámasztják a Biblia Tőle való származását, rendet kell tennünk az igazság mai megítélésének kérdésében. Az igazság mindig is támadásnak volt kitéve. Nézzük meg mit mondott erről Jézus:
János 8:44
Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja.
A Sátán minden korban támadta az Igazságot. A keresztyénség első századaiban az igazság hordozóit, a hívőket akarta elpusztítani. Ez volt a keresztyénüldözések időszaka. Amikor ez nem sikerült neki, elkezdett beszivárogni a gyülekezetekbe, és az igazságot megmásítani, hogy az eltorzulva már ne az Igazság legyen. Közben persze azokat, akik mégis kitartottak a bibliai igazságok mellett, továbbra is pusztította. Ez az a hosszú időszak volt, akikor a Katolikus Egyház eltért a bibliai igazságoktól.
A reformáció során az emberek egy része újra felfedezte az Igazságot. Képzeljétek el, mit érzett ekkor a Sátán! „Mi történik itt? Az nem lehet, hogy az emberek a Bibliát olvasva újra visszatérjenek Istenhez!”
Mivel valószínűleg nem tartotta elegendőnek, ahogy Katolikus Egyház az ellenreformációval visszavágott, ezért új eszköz után nézett. Talált is ilyet, ez volt az, amit ma a világ „felvilágosodás”-nak nevez. Ekkor a Sátán magát az igazságot vette célba, és próbálta mintegy légkalapáccsal összezúzni, megsemmisíteni. Ekkor kezdődött el igazán az Isten létét tagadó filozófiák, a Biblia hitelességét megkérdőjelező eszmei áramlatok áradása. Ez lett a humanizmus korszaka, amikor az ember önmagát tette mindennek mértékévé. Mivel most nem történelemórát akarok tartani, lépjünk tovább.
Mára ez a próbálkozása, hogy a tudomány segítségével semmisítse meg a bibliai igazságot is kifulladni látszik. Nem szűnt meg, teljesen, de újabb, még rombolóbb fegyver jelent meg: az igazság relativizálása. Napjainkban az a módszere, hogy bagatellizálni igyekszik az igazságot. „Ugyan már, mi az hogy igazság? Számodra az, számomra meg ez. Ne próbáljuk egymásra erőltetni a nézeteinket, hanem fogadjuk el kölcsönösen egymásét”.
(Zárójelben jegyzem meg, hogy igazából ez is egy kizárólagosságra törekvő nézet, ugyanis azt mondja, hogy kizárólag az a helyes, ha kölcsönösen elfogadjuk a másik nézetét igazságnak. Kizárja tehát azokat, akik ezzel nem értenek egyet. Már ebből is látszik, hogy a relativizmus belső ellentmondással küzd.)
A Sátán mindegyik próbálkozása sok embert megtévesztett ugyan, de rendre elbukott. Isten Igéje örökre megmarad. Így aztán borítékolható, hogy ez a mai módszere is végül kudarcot vall. Mivel azonban sokakat mégis megtéveszthet, meg kell tanulnunk, hogy hogyan küzdjünk ellene.
A tanítást mindig ott kell kezdeni, ahol a tanulók megértési szintje tart. A nyelviskolákban is van kezdő, közép-haladó, haladó szint. Nem lehet a kezdőknek haladó szintű anyagot tanítani, mert nem értik meg.
Zsid 5:12 Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok lettetek, akiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre.
Ez az igerész az eredeti szövegkörnyezetében olyan éretlen hívőknek szól, akik eltértek a Jézusról szóló alapvető tanításoktól, és újra kellett őket oktatni róla.
Lehet azonban olyan alkalmazása is, hogy az emberek nagy része nincs készen arra, hogy a bibliai igazságok kemény eledelét befogadja, ezt nem bírja meg a gyomruk. Ezért szükséges előbb rendet tenni az igazság valódi természetét illetően, és utána elkezdeni érvelni ezen igazság mellett.
Napjainkban az emberek megértési szintje Istennel és a Bibliával kapcsolatban nem hogy nulla, hanem átment negatívba. Le kell bontanunk azokat az emberi okoskodásokat, amiket az Isten ismerete ellen építetek.
Modern kor kontra posztmodern kor
Ahhoz, hogy erre felkészüljünk, nézzük meg a korrajzát ennek az időszaknak, amelyben most mi is élünk.
Jelenleg egy társadalmi szemléletváltozás idején élünk, amikor a modern kor átalakulóban van a posztmodernnek nevezett korszakká. Ez pedig nagymértékben kihat az emberek igazság-felfogására is. Szerettem volna erről a folyamatról sokkal részletesebben beszélni, de most nem volna rá idő. Mivel korábban már írtam erről, ha valaki szeretné, elolvashatja.
Röviden azért szeretném bemutatni a modern és a posztmodern világkép és gondolkodás különbségeit. A Biblia üzenete 2000 éve változatlan, de nekünk meg kell tanulnunk a mai kor és kultúra világos ismeretében kommunikálni az evangéliumot az embereknek.
A modern kor
A modern kor kb. a XX. század elején kezdődött, de létrejötte visszanyúlik a Nagy Francia Forradalomig (Marx nevezte így). Fontos, hogy a következők világi meghatározások, melyekkel a világ önmagát illette, de mi keresztyének ezek többségével nem értünk egyet.
Szóval a modern kor világi jellemzése szerint az ész és a tudomány korszaka. Az ember az ún. felvilágosodás során önmagát kiáltotta ki minden dolgok mértékévé, az ember lett a legfőbb tekintély. Más néven ez a humanizmus. Isten helyett a tudományos megismerést tették a legfőbb tekintéllyé. Ha valamiről tudósok azt mondták, hogy bizonyított, azt az emberek elhitték. A hétköznapi ember persze ugyanúgy nem értette amit a tudósok állítottak, mint amikor előtte az Egyház jelentett ki dolgokat. E kijelentésekkel szembeszállni mindkét korban veszélyes volt.
Míg korábban az egyház azt mondta, hogy a hitetlenség bűn (ami tulajdonképpen igaz is, ha az Jézus Krisztus elutasítását jellemzi), addig a modern korban azt mondták, hogy a tudatlanság bűn. A tudatlanságon azonban nem ismerethiányt értenek, hanem azt, hogy „nem egyetérteni azzal, amit a tudományos közösség állít”. Ha valaki keresztyénként nem ért egye ateista tudósokkal, akkor tudatlan, akárhány diplomája is van. E „tudatlanság” büntetése pedig kiközösítés a tudományos közösségből, munkahely elvesztése, végső soron a megélhetés veszélybe kerülése. A keresztyéneket tudatlannak, butának és értelmetlennek titulálták, mert nem fogadták el azt, amit a tudomány állított a különösen a világ keletkezéséről.
A modern felfogás elutasított mindent, ami természetfölötti, így a csodákat is. Ez a liberális teológia burjánzásának időszaka, amikor tudományos módszerekkel igyekeztek hiteltelenné tenni a Bibliát. A liberális teológus nem akarja, hogy a Biblia ítélje meg őt, helyette ő akarja megítélni a Bibliát.
Összefoglalva a modern felfogás teljesen szemben áll a keresztyén világképpel, tagadja Isten létét, és a rációt tekinti legfőbb tekintélynek. Elismeri az abszolút igazság létezését, de tagadja, hogy az Isten igazsága volna. A modern ember hisz a tudományban, hisz egy jobb jövőben, hiszi, hogy a tudományos megismerés által jobbá válik a világ. Viszonylag könnyen el tud fogadni egy olyan igazságot, amit abszolút igazságként hirdetnek meg, és tudományos köntöse van. Lásd pl evolúció, különféle izmusok.
Korunk a posztmodern kora
A korszak, amelyben élünk, már a posztmodern korszaka, jóllehet mint minden átmenetben, még keveredik benne a régi és új gondolkodás. Nyugaton a 70-80-as évektől, nálunk úgy a 90-es évektől, a rendszerváltástól kezdett megjelenni ez az újfajta világszemlélet az emberek gondolkodásában.
A posztmodern embernek megingott a hite a tudomány mindenhatóságában, már nem hiszi, hogy a tudomány által jobbá lehet a világ. Ahelyett azonban, hogy visszatért volna Istenhez, tagadni kezdett minden egyetemes igazságot.
A posztmodern gondolkodásban az univerzális, mindenkire érvényes objektív igazság helyére, a helyi, szubjektív igazság lépett. Vagyis nincs abszolút igazság, mindenki azt fogadhatja el igaznak, ami neki jó.
A posztmodern jellemzői
Mondok néhány ismérvet, ami a posztmodern világra, és így napjainkra is jellemző.
A modern világban egy ember társadalmi státusát meghatározta az a szerep, amit betöltött. Egy ember azzal szerzett tiszteletet, aki volt, pl. tanár, mérnök, orvos stb. Ha megnézünk ebben a korszakban készült könyveket, filmeket, akkor gyakran azt látjuk, hogy az emberek úgy szerepelnek azokban, mint Doktor úr, Tanár úr, Mérnök úr, Agronómus úr, Igazgató úr stb.
Mára ezek a pozíciók önmagukban szinte semmi tiszteletet és megbecsülést nem szereznek betöltőiknek. Egyetemes értékrendek híján az emberek egymáshoz viszonyítják magukat, és viselkedéssel, eredményekkel, státuszszimbólumok használatával igyekeznek felhívni magukra a figyelmet.
Ez a magyarázata (egyik) annak, hogy a fiatalok miért viselkednek és öltözködnek kirívóan, csináltatnak tetoválásokat meg testékszereket, mert a belső tartalom helyett ma a külsőségek szükségesek a társak közötti elfogadottsághoz. Nem hiszem, hogy túl sok fiatal tisztában lennel ezzel, mert ha értené, már nem csinálná.
Ez a folytonos a többi emberrel való összehasonlítgatás állandó harcot eredményez, és sok ember, különösen fiatalok, azért érzik magukat szerencsétlennek és elutasítottnak, mert nem tudnak elég sikeresek lenni ebben a küzdelemben.
Ez a verseny ma a mindennapok valósága, amellyel nekünk is számolnunk kell, amikor az evangéliummal megszólítjuk őket. Be kell mutatnunk, hogyan jelent megoldás Isten ígérete erre a problémára is. Ebben a versenyben ugyanis maximum ideiglenes előnyre lehet szert tenni, de lehetetlen nyerni. Egy megoldás van: kiszállni a versenyből, de ebben csak Jézus segíthet.
Máté 11:28 Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.
Ennek az üzenetnek az alkalmazását kell megmutatnunk az embereknek.
A posztmodern embernek megváltozott a tudáshoz való viszonya. Míg korábban a racionalitás hatott, ma már inkább az érzelmi benyomások számítanak. Az emberek ma nem annyira megérteni akarnak valamit, és arról véleményt formálni, hanem inkább átélni szeretnének dolgokat, és ha az az élmény pozitív, akkor az jó, függetlenül attól, hogy ténylegesen jó vagy igaz-e az adott dolog.
Különösen igaz ez, amikor életfilozófiát választanak az emberek. Nem foglalkoznak azzal, hogy megértsék, hogy egy adott vallás, világnézet összhangban van-e a valósággal, hanem csak azzal, hogy a belőlük megismert gondolatok jó érzéssel töltik-e el őket. Például a ma nagyon népszerű reinkarnációval kapcsolatban senki sem törődik azzal, hogy ez valóban létező, igaz dolog-e, hanem csak azzal, hogy ez benne milyen érzetet kelt. Ha kellemeseket, akkor elfogadja. Úgy gondolkodnak, hogy ami jó érzéseket kelt az emberben, az biztosan igaz is.
Istennel kapcsolatban sokan így gondolkodnak: hiszek egy általam választott istenben, de úgy élek, ahogy akarok, ebbe ne szóljon bele senki, különösen egy egyház vagy gyülekezet ne.
A posztmodern korban a tekintély teljes trónfosztását látjuk. Nemcsak Istenét és a Bibliáét, hanem minden tekintélyét. A posztmodern ember nem tisztel senkit önmagáért, legyen az akár köztársasági vagy miniszterelnök is. Ma már nincs ilyen, hogy „tiszteletnek örvendő pozíció”. Elég benézni az iskolákba, a munkahelyekre, vagy a családokba. Miért nem tisztelik a fiatalok a tanáraikat, szüleiket? Mert szüleik, és az egész társadalom sem tisztel senkit. Ha a gyerek otthon azt hallja a szüleitől, hogy azok hogyan beszélnek a politikusokról, főnökeikről stb., akkor miért csodálkoznak, hogy a gyermekük tiszteletlen a tanáraival szemben? Sok szülő még azt is megteszi, hogy gyermeke előtt szidalmazza annak tanárát. Csodálkoznak, ha aztán a gyerekek tiszteletlenek velük szemben is.
Elevenítsük fel, mit ír erről a Biblia:
2Tim 3:2-4
2 Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok,
3 Szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértékletlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői.
4 Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői.
Ezek a mondatok nagyon igazak a posztmodern korra.
Ma nem arról van szól a vita, hogy mi a tekintély, mint a modern korban, hanem, hogy van-e ilyen egyáltalán. Az emberek nem engedelmeskednek a tekintély semmilyen formájának, sőt támadásnak, veszélyforrásnak veszik, ha valaki tekintély alapján akarja őket rávenni valamire. Nem kedvelik az erős egyéniségű vezetőket, és még akkor sem követik őket, ha egyébként nagyjából egyetértenek az általuk képviselt dolgokkal.
Téves problémameghatározás
Mindennek az áll a hátterében, hogy az emberek azt képzelik, hogy a társadalom problémáit a tekintélyen alapuló rendszerek okozták, amikor felülről mondták meg az nekik, hogy miben kell hinniük, hogyan kell élniük.
Ez egy téves problémameghatározáshoz vezetett, amit egyszer így halottam megfogalmazni: „Az embereknek nem a problémájuk a problémájuk, hanem az a problémájuk, hogy azt hiszik, hogy a problémájuk a problémájuk”.
Esetünkben ez azt jelenti, hogy az emberiségnek nem az az igazi problémája, amiről azt gondolja, nevezetesen a tekintéllyel bíró eszmék és emberek befolyása, hanem az a problémája, hogy ezt tekinti problémának. Ha tévesen határozzák meg a problémát, akkor a megoldás is téves lesz. Ha az orvos nem jól azonosítja a betegséget, akkor a gyógykezelés is hatástalan lesz.
Az emberiségnek nem a rossz tekintélyek követése volt a problémája, hanem mindannyian tudjuk, hogy a bűn. A rá adott válasz ma az, hogy az emberek elvetnek minden tekintélyt, nehogy rosszat kövessenek. De automatikusan elvetik ezzel az egyetlen megoldást is, Istent, mert Ő teljes tekintélyt követel magának.
Jézus kizárólagosságot követelő kijelentése, hogy Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam nem elfogadható a posztmodern embernek. Ő azt mondja: én a saját utamon akarok eljutni Istenhez, senkinek sem engedem megmondani, hogyan éljek, mit tegyek vagy ne tegyek.
Ez a nagy egyénieskedés, vagyis az individualizmus a társadalom atomizálódásához vezet. Ma olyan a társadalom, mint egy homokvár, melyből kezd elpárologni a víz: szétmállik, a homokszemeket pedig elfújja a szél.
A posztmodern ember és az igazság
A posztmodern ember tehát relatívan, vagyis viszonylagosan áll hozzá az igazság kérdéséhez is. Éppen ezért rettentő zűrzavar uralkodik a mai társadalomban az igazság kérdésének megítélésében. Mit nevezünk igazságnak? Hányféle igazság létezik?
A mai emberek többsége pragmatikusan áll hozzá az igazság megítéléséhez.
Ch. S. Pierce filozófus (1839-1914) szerint: „az igazság nem abszolút és önmagában létező, hanem az emberi cselekedet hasznossága által létrejövő dolog.”
William James (1842-1910) pedig ezt mondta: „az igaz nem más, mint ami gondolkodásunk menetében célszerű, éppen úgy, ahogy a jó nem más, mint ami viselkedésünk tekintetében célravezető”.
Egy ismét másik meghatározás szerint: „minden fogalom jelentőségét és igaz voltát az szabja meg, hogy milyen gyakorlati eredményekre vezet”
E felfogás szerint olyasmi, hogy abszolút, egyetemesen mindenkire érvényes igazság nem létezik, hanem mindenki azt tekintheti a maga számára igaznak, ami a leginkább hasznos a számára.
Első pillantásra ez egy tetszetős elképzelés, hiszen azt állítja, hogy senki nem mondhatja meg nekem mi az igazság, senki sem kényszerítheti rám a nézetét, hanem magam alakíthatom azt ki ahogyan az nekem tetszik. „Mindenki abban hisz amiben akar. Te is én is” - mondja az ilyen nézetet valló ember.
Azonban második pillantásra már komoly problémákat vet fel ez a felfogás. Hol van ugyanis az egyéni szabadság határa?
Mi lenne, ha azt mondanánk egy ilyen nézetet valló embernek, hogy én tüzet fogok most rakni itt a szobád közepén, mert én abban hiszek, hogy ezt megtehetem. - De hát én ezt nem engedem – válaszolja ő. - Miért nem? - kérdem én -, én abban hiszek, hogy ezt megtehetem. Ha te másban hiszel, megteheted, de ne szólj bele abba, hogy én miben akarok hinni!
Mi tehát a probléma? Az, hogy mindannyian ugyanabban a valóságban élünk, és ha vannak is erről a valóságról furcsa elképzeléseink, attól ennek a valóságnak a tényei mindnyájunkra egyformán érvényesek. Csak abban az esetben mondhatja az ismerősöm, hogy a szobájában tüzet rakni helytelen, ha van egy olyan egyetemesen, mindkettőnkre érvényes elv, mely szerint más lakásában tüzet rakni nem szabad.
Mit mondhatunk egy olyan embernek, aki a bizonyságtételünkre úgy reagál, hogy „jó, te abban hiszel, én meg a magaméban”? Ő ugyanis nem vonja kétségbe a mi állításainkat, nem fog vitázni velünk, hanem úgy gondolja, hogy mind a kettőnknek, sőt akárhány embernek, mind igaza lehet egyszerre. Ez a kijelentés azonban abszurdum. És csodálkozom, hogy ez annyi embernek nem tűnik fel.
Abból adódik, hogy összekeverik a szubjektív, egyéni megítélés alá eső, viszonylagos dolgokat az objektív, vagyis tárgyilagos, egyetemesen érvényes dolgokkal.
Lehet például azt állítani, hogy te a tökfőzeléket szereted, én meg a káposztás tésztát szeretem. És mind a kettőnknek igaza van. Ez ugyanis szubjektív, egyéni megítélés, ízlés kérdése. Sokan ugyanezt az elvet kiterjesztik, amikor az igazságról beszélünk, és azt mondják, hogy neked az igaz, mert az felel meg az ízlésednek, nekem meg ez igaz, én ebben hiszek, mert az én ízlésemnek meg ez felel meg.
Az igazság azonban nem ízlés kérdése, hanem minden egyéni, szubjektív elképzelés ellenére objektíven, mindenre és mindenkire kiterjedően létezik.
Létezik-e Isten? Kell-e hinni Jézus Krisztusban? Mivel Isten léte vagy nemléte az egész valóságra kihatással van, ezekre a kérdésekre minden ember számára ugyanaz a válasz. Ha nem, akkor senkire nézve sem, ha igen, akkor minden ember számára igen. Ez nem ízlés kérdése.
Jó tehát, ha tudjuk, és fel is hívjuk az emberek figyelmét arra, hogy honnan is ered ez a fajta gondolkodásmód. A felismerése ennek hozzásegítheti őt gondolkozásának megváltoztatásához.
Ennyire jutott ma időnk. Jövő vasárnap, ha az Úr is engedi, megvizsgáljuk az Igazság valós természetét, és hogy hogyan találhatjuk ezt meg.
Zárjuk Pál apostol soraival.
1Kor 9:19 - 23
19 Mert én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává tettem, hogy a többséget megnyerjem.
20 És a zsidóknak zsidóvá lettem, hogy zsidókat nyerjek meg; a törvény alatt valóknak törvény alatt valóvá, hogy a törvény alatt valókat megnyerjem;
21 A törvény nélkül valóknak törvénynélkülivé, noha nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvényében való, hogy törvény nélkül valókat nyerjek meg.
22 Az erőtleneknek erőtelenné lettem, hogy az erőteleneket megnyerjem. Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket.
23 Ezt pedig az evangéliumért művelem, hogy részestárs legyek abban.
Van egy mondás: „Ha Rómában vagy, tégy úgy mint a Rómaiak”.
Pál is ennek az alkalmazását mutatta be ezekben a versekben. Mindig, mindenhol Krisztus szolgája volt, de úgy közeledett a különféle emberekhez, hogy azonos szintre helyezkedett velük, és onnan indulva érvelt az evangéliumról nekik.
Ezt tette, amikor Athénben a görögökkel vitázott.
Ezt tette Jézus is, amikor a samáriai asszonnyal beszélt.
Azon a lelki szinten kezdett foglalkozni az emberekkel Jézus és Pál is, amelyen voltak, és nem azon, amelyen szerette volna, hogy legyenek.
Nekünk is azon a szinten kell elkezdenünk az igazságról beszélni, amilyen szinten az emberek állnak ezzel kapcsolatban. Bízom benne, hogy a mai alkalom segített nekünk ebben tisztábban látni.