Összeütközés a két természet között

(Gal 5:17) Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok.

A megelőző két alkalommal elkezdtük a hívő ember két természetéről szóló bibliai tanítást megvizsgálni. Fontos tisztában lennünk azzal, hogy mit tanít a Biblia erről, hogy a tapasztalatainkat, amiket szerzünk róla, helyesen tudjuk értelmezni.

A két természet közötti belső harc – amiről a Gal 5:17 –ben olvastunk – valójában az egyetlen biztosnak vehető bizonyítéka annak, hogy valaki ténylegesen meg van-e térve. Aki tapasztalja magában ezt a belső küzdelmet, az tényleg újonnan született; aki azonban nem, az erősen valószínű, hogy csupán vallásos, és csak a testéből szereti Istent, és vallja Úrnak Jézus Krisztust.

(Máté 7:21) Nem minden, aki ezt mondja nekem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.

Mivel azonban a test, a régi természet nem képes az Atya akaratát cselekedni, hanem csak az új ember, ezért a testi ember nem is mehet be a mennyek országába.

(Róm 8:8) Akik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.

Az ilyen cselekedetekről írja Pál:

(Kol 2:23) Amelyek bölcsességnek látszanak ugyan a magaválasztotta istentiszteletben és alázatoskodásban és a test gyötrésében; de nincs bennük semmi becsülni való, mivelhogy a test hizlalására valók.

Tehát a test szerinti alázatoskodás, az ilyen típusú „Uram, Uram”-ok csak a test hízlalását tudják szolgálni. Vagyis csak az ember önhittségét növelik. Az ember a környezete felé tud egyfajta alázatoskodást felmutatni általuk, de Isten szemében „nincs bennük semmi becsülni való”.

 Az elmúlt két alkalommal megnéztük, hogy milyen nevekkel illeti a Biblia ezt a két természetet. Sok megállapítást le tudtunk vonni már csak magukból a megnevezésekből is. Láthattuk, hogy mindegyik természetnek 4-5-féle megnevezése is van, és mindegyik kihangsúlyoz valamilyen sajátosságot az adott természettel kapcsolatosan.

A régi természet nevei csak felsorolásszerűen: (hús)test, ó ember, külső ember, érzéki ember. Utal rá az Ige úgy is mint a bűn teste; és úgy is mint „szív”, mely csalárdabb mindennél és gonosz, és amelyből származnak a gonosz indulatok.

Az új természetre pedig úgy utal az Írás, mint új ember, belső ember, lelki ember, új teremtés, megújult elme, Krisztus-lélek vagy természet, a Fiúság lelke.

Megnéztük továbbá ennek a két természetnek a jellemzőit és isteni kijelentés szerinti jövőbeni sorsát.

Megláthattuk, hogy egyik sem változtatható meg. A régi bűnös, és az is marad. Az új pedig tökéletes, bűntelen, és szintén az is marad. 

A régi sorsa a halál, a megsemmisülés. Az új sorsa, pedig a feltámadás és az örök élet.

Miután megnéztük a hívő emberben lévő két természet neveit és jellegét, most nézzük meg, hogy mit mond a tapasztalat és a bibliai tanítás a két természet együttéléséről.

Aki valóban Isten gyermeke, az ismeri a két természet konfliktusát saját tapasztalatából. De fontos ismerni a rá vonatkozó tanítást is. Ha ugyanis az ismeret hiányos vagy teljesen hiányzik, abból kétség, aggódás és mindenféle zűrzavar, baj származik.

Addig nem lehet igazi békességünk, amíg nem tanuljuk meg az Igéből, hogy milyen magyarázatot ad Isten a két természet közötti összeütközés lényegével kapcsolatban.

A belső harc miatti zűrzavart csak az igaz tanítás tudja feloldani és megszüntetni.

Sőt, még a legerősebb bizonyítékot is adja, amíg itt a földön vagyunk, hogy tényleg Isten gyermekei vagyunk. Ennek az ellentétnek a megtapasztalása, megélése az az ismertetőjel, amiből tudhatjuk, hogy nem csupán vallásosak vagyunk, hanem valóban Isten gyermekei.

Bizonyára senki sem szeretné, és milyen szörnyű volna, ha bármelyikünknek az mondaná az Úr, amikor elé állunk, hogy „távozz Tőlem te gonosztevő, sohasem ismertelek téged!”

A vallásos embernek nincs ilyen élménye a belső harccal kapcsolatban. Nem látja maradandóan, változhatatlanul belső énjének romlottságát.

Úgy látja, hogy vallása gyakorlásával, a nyilvánvaló bűnök kerülésével rendben tudhatja magát Istennel.

Jellemző a vallásos emberekre az ún. „magaválasztotta istentisztelet”. Biztosan megfigyeltétek már ezt. A vallásos ember nem igazán foglalkozik azzal, hogy mit mond a Biblia az Istennel való helyes kapcsolatról. A vallásos ember kialakított magában egy viselkedési normát, amelynek megfelelve úgy véli, hogy Istennek is el kell fogadnia őt azok által. Így aztán szinte nincs két ilyen felszínesen vallásos ember, aki ugyanazokat a dolgokat találná helyesnek és helytelennek. Gyakorlatilag a saját igényeihez alakítja a normákat, nem pedig a viselkedését Isten normáihoz.

Persze a vallásos ember gyakran a saját normáit is megszegi, de aztán vagy mentséget talál rá, vagy tovább lazít a normáin.  

A másik véglet szerint esetleg igyekszik úrrá lenni a test kívánságai felett, ami szélsőséges aszkétizmushoz is vezethet. A test sanyargatásához, még létszükségletek önmagától való megvonásához is. 

Egy dolgot nem tesz soha a vallásos ember: nem látja saját ó emberének romlottságát annak változhatatlanságában. Nem látja úgy, amiről Pál a Róma 7:7-től a fejezet végéig beszél.

Használtuk már az új teremtés belénk plántálásáról azt az illusztrációt, ahogyan a gyümölcsfát vagy egy rózsabokrot beoltanak egy új, nemes vesszővel. Ekkor az új vesszőből és a belőle növő új ágakból jó gyümölcsök fognak teremni. De az oltás alatt a régi ágakon még a régi gyümölcsök. A kertész feladata, hogy a régi ágakat visszametsze, hogy az új hajtások tudjanak jobban növekedni.

Az ember esetében azonban a helyzet ennél jóval bonyolultabb. A két természetet ugyanis annyira össze van szövődve, hogy nem olyan egyszerű elkülöníteni egymástól. Jogos a kérdés, hogy honnan tudjuk, hogy valamit test szerint, vagy lélek szerint teszünk?

Csak az Ige segítségével tudjuk ezt megtenni.

(Zsid 4:12) Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait.

A szívből származnak a gonosz gondolatok, a lélekből pedig az Istennek kedves dolgok. A Biblia segítségével meg tudjuk ítélni a gondolatokat és szándékokat. El tudjuk dönteni, hogy azok a régi vagy az új természethez tatoznak-e. Vagyis a test hízlalására valók-e, vagy Isten dicsőségére válnak-e.

(1Kor 10:31) Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére műveljetek.

Sok minden van, amiről ránézésre nem lehet eldönteni, hogy a magunk örömére, vagy Isten dicsőségére teszzük-e. Két ember elmehet istentiszteletre. Az egyik teheti ezt önös motivációból. Például, hogy megfeleljen önnön vagy mások elvárásainak. Vagy csak azért, hogy jól érezze magát. A másik pedig lélek szerint megy, hogy az Úrral legyen találkozása. De kívülről nem látszik a különbség.

Előfordulhat olyan is, hogy egy újonnan született hívőt is csak a teste visz el az istentiszteletre, nem a lelke.

Említettem, hogy a Róma 7. részében találhatjuk meg a leginkább kifejve Pál apostol tanítását a két természetről.

Minthogy két természet van egy személyben, az „én” személyes névmás hol az egyik, hol a másik természetre utal. Érdemes figyelni rá olvasás közben, hogy felismerjük, mikor melyikre vonatkozik.

Róm 7:18 - 7:23

(18) Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó [itt a régi természetre utal]; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom.

(19) Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok [az új ember]; hanem a gonoszt cselekeszem [az ó ember], melyet nem akarok.

(20) Ha pedig én [az ó ember] azt cselekeszem, amit nem akarok, nem én [az új ember] művelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn.

(21) Megtalálom azért magamban [az új emberben], ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem.

(22) Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint;

(23) De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ad a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban.

Ennek a két természet közötti szakadatlan háborúnak az a következménye, hogy Pál így kiált fel:

(Róm 7:24) Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?

Vajon ki? Egy vallás? Szertartások? Egy pap kézrátétel által vagy a gyóntatófülkében? Önmegtartóztatás? Személyiségfejlődés? Nevelés, művelődés? Irodalom, kultúra, művészetek, melyek kifinomulttá teszik az embert? Egyik sem!

„Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!”

Tudom, hogy a mi Károli Bibliánkban nem pontosan így van, de ez a jelentése Pál szavainak.

(Róm 7:25) Hálát adok Istennek [aki megszabadít engem] a mi Urunk Jézus Krisztus által. Azért jóllehet én az elmémmel az Isten törvényének, de testemmel a bűn törvényének szolgálok.

Jézus Krisztus fog megszabadítani minket a „halálnak testéből”, amikor eltávozunk e világból, vagy az elragadtatáskor.

Akkor majd nem azt kiáltjuk, hogy „Óh én nyomorult ember!”, hanem:

Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad? (1Kor 15:55)

Majd ezzel a buzdítással folytatja:

1Kor 15:57-58

(57) De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.

(58) Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.

Nem szabad tehát, hogy elcsüggesszen bennünket ennek a harcnak bármiféle eseménye. Jézus Krisztus adja meg nekünk a diadalt ebben a harcban. Tehát biztosak lehetünk a győzelemben.

Így felszabadulhatunk arra, hogy az Úr munkáját végezzük, és bőven legyen áldásunk abban. Nem kell, hogy lekösse az erőinket az ellenség, a bűn teljes kiirtására való törekvés.

Egy dologra figyeljünk: tápláljuk minél több lelki táplálékkal az új embert, és ne tápláljuk a régit a kívánságaiban. Így aztán az új emberünk egyre több, gazdagabb gyümölcsöt terem.

Ne igyekezzünk a (hús)testből minden bűnös indulatot kiirtani. Hiszen még ha sikerülne is, az akkor is csak test maradna. A testből kivitelezett cselekedetek pedig, még ha azok jó cselekedetek is, nem kedvesek Isten előtt. „A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit …” (Jn. 6:63)

Nézzük meg még egyszer a helyzetünket a megtérés után. A Biblia azt mondja, hogy megszabadultunk a bűneinkből Jézus Krisztus által.

(Róm 4:25) Ki a mi bűneinkért halálra adatott, és feltámasztatott a mi megigazulásunkért.

Pál nem a bűnről beszél, amelytől megszabadultunk, hanem a bűneinkről, többes számban. Összhangban azzal, hogy nem a bűntől szabadultunk meg, mely benne marad a régi természetünkben, hanem attól, hogy a bűn uralkodjon rajtunk, hogy elkövessük a bűnöket (többes számban). Nem vagyunk többé a vétkeinkben és bűneinkben. Egykor bennük jártunk, ahogy meg van írva Ef. 2:1-3-ban:

Ef 2:1 - 2:3

(1) Titeket is megelevenített, akik holtak valátok a ti vétkeitek és bűneitek miatt,

(2) Melyekben jártatok egykor e világ folyása szerint, a levegőbeli hatalmasság fejedelme szerint, ama lélek szerint, mely most az engedetlenség fiaiban munkálkodik;

(3) Akik között forgolódtunk egykor mi is mindnyájan a mi testünk kívánságaiban, cselekedvén a testnek és a gondolatoknak akaratát, és természet szerint haragnak fiai valánk, mint egyebek is:

Nem vagyunk tehát benne a bűneinkben, de a bűn maradéka még mi bennünk van.

A bűnökből megszabadultunk és távolvalókból közelvalókká lettünk.

(Ef 2:13) Most pedig a Krisztus Jézusban ti, kik egykor távol valátok, közelvalókká lettetek a Krisztus vére által.

Megszabadultunk a bűneink miatti ítélettől.

(Róm 4:7) Boldogok, akiknek megbocsáttattak az ő hamisságaik, és akiknek elfedeztettek az ő bűneik.

Isten Jézus Krisztusban megbocsátott azoknak, akik segítségül hívták Őt, mint Megváltójukat.

A problémáinkat tehát nem a bűnök okozzák most már, hanem a még mindig bennünk - az ó emberünkben – lakozó bűn. Ne feledjük, hogy a bűn a gyökér, és a bűnök annak gyümölcsei.

Megtérésünk után is érezzük a bűn csábítását. Sőt, mintha még jobban éreznénk.

Előtte ugyanis nem nyomasztott a bűnös természetünk. Békében éltünk vele.

Persze, a legtöbb ember elismeri, hogy bűnös. Ha megkérdezzük, hogy te tökéletes vagy-e, a többségük azt mondja, hogy nem az. De eközben nem nyomasztja a bűne. Valójában nem tartja igazából problémának a bűnét. Valahogy úgy érzi az emberek többsége, hogy a „statisztikai tűréshatáron” belül a van a bűnössége. Azt a szintet semmiképpen sem éri el, hogy foglalkoznia kelljen vele. Ilyenek voltunk mindannyian a megtérésünk előtt.

Pál a Róma 7-ben azonban nem a bűnökkel foglalkozik, melyek büntetése alól felmentést kaptunk, tehát megigazultunk, hanem a bűnnel, amely még mindig az ó emberünkben van.

Sőt, a régi természetünk mintha még rosszindulatúbbá vált volna, miután megtértünk. Különösen akkor próbál akadályozni bennünket, amikor valami jót szeretnénk tenni.

Mintha dühösebbé válna az új ember jelenlétében. Szinte felingerli az ó embert az új.

Olyan ez, mint amikor a régi lakó nehezményezi az újnak a beköltözését.

Például ha egy keresztyén diák beköltözik egy olyan kollégiumi szobába, ahol csupa nem hívők laktak előtte, akkor egy idő után valószínűleg ingerelni fogja a régieket az új viselkedése.

Az új ember - mind a kollégiumban, mind mi bennünk – ugyanis olyan fényt áraszt ki magából, melynek ragyogásában felfedetnek olyan vágyak és hajlamok, melyeknek létezése sem volt ismert előtte.

Ezek a múltban akadálytalanul érvényesülhettek, hiszen „halottak”, vakok voltunk arra, hogy felismerjük azok romlottságát.

Tagjaink egykor teljesen a régi természet uralma alatt voltak. Most felszabadultak ez alól a kötelék alól. Azonban a régi természet még nem semmisült meg, és többszörös erővel követeli, ami egykor az övé volt. De már nincs hatalma rá, hogy megszerezze, hogy uralkodjon. Csak akkor, ha megengedjük neki.

Jól hasonlítható a helyzet egy hajó parancsnoklásához.

Képzeljünk el egy hajót, melyre a tulajdonos új a kapitányt nevez ki. Az előző semmibe vette a tulajdonost, dorbézolt, részegeskedett, a saját céljaira használta a hajót. A legénység (a tagok) engedelmeskedtek neki, mert nem ismerték a tulajdonost, és nem tudták, hogy lehet másféle kapitánya is a hajónak.

A tulajdonos azonban új kapitányt nevezett ki, aki más, mint a régi. Tiszteli a tulajdonost, és az ő utasításai szerint jár el. Vigyáz a rakományra, jól bánik a legénységgel.

A régi kapitányt a bíróság elítélte, de az ítéletet csak akkor hajtják végre rajta, ha a hajó partot ér. Addig is a hajón marad, és szabadon mozoghat rajta. Nincs már felhatalmazása utasítást adni a legénységnek. Régi befolyását azonban felhasználhatja, hogy lázadást szítson az új kapitány ellen. De a hajó vezetését többé már nem veheti át. 

Ehhez hasonlóan viszonyul a régi természetünk is az újhoz. Betolakodónak tekinti, akadályozni próbálja, de a régi egyeduralkodó hatalmát már nem szerezheti vissza fölöttünk.

Nemcsak a bűneinktől szabadultunk meg tehát – hogy azok uralkodhassanak rajtunk, hanem felszabadultunk arra is, hogy az új tanítást értsük és alkalmazzuk.

Az ember vagy egyáltalán nem ismeri a két természetről szóló bibliai tanítást, és szabályokat szerkeszt az ó ember megfékezésére. (Mert másra nem is képes).

Ha pedig ismeri, akkor gyakran megrontja azzal, hogy a régi természet megjavítására törekszik. Megpróbál az önátadás cselekedetével megszabadulni a régi természetétől.

Ef 4:20 - 4:25

(20) Ti pedig nem így tanultátok a Krisztust;

(21) Ha ugyan Őt megértettétek és Ő benne megtaníttattatok, úgy amint az igazság a Jézusban:

(22) Hogy levetkezzétek ama régi élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt;

(23) Megújuljatok pedig a ti elméteknek lelke szerint,

(24) És felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.

(25) Azért levetvén a hazugságot, szóljatok igazságot, ki-ki az ő felebarátjával: mert egymásnak tagjai vagyunk.

Pál nem a régi ruha felújításáról beszél. A régit le kell vetni, az új embert felöltözni helyette. EZ a megoldás az ó ember feletti győzelemhez. Nem a javítás, hanem a csere.

Szóljon hozzá!